Mi, szegény magyarok, alázatosan, kóválygó lélekkel barangoltunk e csudák k?z?tt, és rajongásunkban éppúgy nem éreztük nyomorult kis szobánk fülledtségét, mindennapi pomme-frite-ünk margarinb?zét, mint ahogy az ?rj?ng? dervis nem érzi a sz?ges ostort. Ennek a Párizsnak csak a hív? alázatával lehetett a k?zelébe férk?zni, és ezzel mi b?ven f?lszereltük magunkat, miel?tt meghódítására elindultunk. Persze hogy mindezek f?l?tt ott volt az a másik Párizs is, restaurant-jaival, bárjaival, revüszínházaival, mondain találkozóhelyeivel, lófuttatásaival, kit?n?en képzett pincéreivel, lakájaival, kerít?ivel. Bezzeg ez a másik Párizs nem k?vetelt alázatot látogatóitól, s?t ?nmaga ereszkedett fél térdre mindenki el?tt, aki bármilyen egzotikus ország bankóját meglobogtatta.