"A szekér nem volt nagy, amolyan k?z?nséges parasztszekér volt, amilyen szinte minden portán akadt, amíg el nem rekvirálták a katonák. Ezt már, jól látszott, annyira kikezdte szú, hogy talán azért maradt meg a gazdának. ?desapám mégis bátran felpakolt mindent, amit édesanyám mondott, így hát senkinek sem volt kényelmes ül?helye a kosarakon, batyukon és ládákon, csak annak a szigorú embernek, aki a lovakat hajtotta. Arra emlékszem, hogy akkora kezei voltak, mint egy szénázó favilla. A jobbikban a gyepl?t tartotta, a másikban az ostort. Nem kímélte a lovakat. Lépten-nyomon megcsapta, hol az egyiket, hol a másikat. Néha úgy éreztem, hogy nekem is fáj, mikor végighúzott a lovak tomporán. K?zben megvolt a saját bajom. Az a kis vaspántos láda, amin kucorogtam, alaposan belenyomódott a fenekembe, és lábaimat sem tudtam jól mozgatni, hol az egyik zsibbadt el, hol a másik. Mindenféle holmik voltak k?rül?ttem, és csak egy arasznyi résen láthattam el?re, kül?nben pedig csak az eget és a hajnali fényben fürd? felh?ket láthattam. A szekéren hátul, a saroglyában Dédinek alakított ki helyet édesapám, k?rül is rakta dunyhával, még a nagy csergét is aláterítette, mert Dédi már ?reg is volt, beteg is volt, járni meg alig tudott, így hát egy kicsit kényeztetni kellett." A dédi ládája és a háborús menekülés.