T?bb mint egy év tel el azóta, hogy hazaértem. Akik kívülr?l néznek, aligha észlelnek kül?n?sebb változást. De nekem már csak k?d?sen rémlik egy n?, aki egykor én voltam, aki mindig felhúzva tartotta a vállát a feszültségt?l, mert másoknak akart megfelelni. Két hónappal hazatértem után eladtam elegáns, nagypolgári lakásomat, és bek?lt?ztem egy kisebbe, szerényebbe. Az autómat lecseréltem egy olcsóbb, alacsonyabb fogyasztásúra. Az addig igénybe vett szolgáltatások nagy részét lemondtam, megváltam a k?ltséges biztosítások t?bbségét?l, a giga-csomagoktól, az ilyen-olyan el?fizetésekt?l, és egy lényegesen egyszer?bb életvitelre rendezkedtem be. A ruháimat is kiválogattam, a felesleget elajándékoztam vagy áruba bocsátottam. Az maradt csak meg, és mindenb?l csak annyi, amire valóban szükségem van. Olykor gyertyával világítok, órákig bámulom, hogyan táncol a láng a s?tétben. Vagy ücs?rg?k a teraszon, és nézem az égboltot, amelynek addig ismeretlen szépségeit az ?ton fedeztem csak fel… Amíg ezt a boldogságot nem éltem át, elképzelni sem tudtam, hogy egyszer úgy fogom gondolni: ha mindenemet elveszíteném, akkor is maradna egy csomó dolog, ami boldoggá tesz. Látom a k?rnyezetemben él?ket, amint fáradtan hajszolnak valamit, amit már megnevezni sem tudok, annyira távolinak t?nik, hogy magam is így éltem. Nem tehetek t?bbet értük, mint hogy elmondom a magam t?rténetét, amely így kezd?dik: van esély! Csak a békességnek el?bb helyet kell készíteni, kell egy nagytakarítás. Amíg a beidegz?dések, el?ítéletek foglalják a helyet, addig a cs?nd nem ver tanyát odabent. Pedig ahhoz, hogy meghalljam a saját hangomat, cs?ndre volt szükség. Ilyen az életem a Camino után.