Verne egyik legsikerültebb és legnépszer?bb regénye, melyet mindenféle m?fajban újra és újra feldolgoznak. A lebilincsel? t?rténet mindenki fantáziáját megmozgatja, a siker garantált. Pedig már szinte a legapróbb gyerekekt?l a feln?ttekig mindenki tudja, mi t?rténik: Phileas Fogg úr – az el?kel? londoni Reform Club tagja – vállalkozik arra, hogy fogadásból 80 nap alatt k?rül utazza a F?ldet. A regény mégis olyan fordulatos, annyi mulatságos meglepetést tartogat, Verne olyan találóan jellemzi szerepl?it, hogy az olvasók újra és újra megjutalmazzák magukat a k?tet élményével. Nem csoda, hisz Phileas Fogg és Passepartout fantasztikus kalandokkal teli világ k?rüli útja sohasem pontosan ugyanúgy zajlik.

The Jungle Book (1894) is a collection of stories written by Rudyard Kipling.The tales in the book (and also those in The Second Jungle Book which followed in 1895, and which includes five further stories about Mowgli) are fables, using animals in an anthropomorphic manner to give moral lessons. The verses of The Law of the Jungle, for example, lay down rules for the safety of individuals, families and communities. Kipling put in them nearly everything he knew or "heard or dreamed about the Indian jungle."

Peter Pan, or The Boy Who Wouldn't Grow Up and Peter and Wendy are the stage play and novel (respectively) which tell the story of Peter Pan, a mischievous little boy who can fly, and his adventures on the island of Neverland with Wendy Darling and her brothers, the fairy Tinker Bell, the Lost Boys, the Indian princess Tiger Lily, and the pirate Captain Hook. The story was written by Scottish playwright and novelist J. M. Barrie, inspired by his friendship with the Llewelyn-Davies family.

Ap?rut ?n 1897 ?i tradus pentru prima dat? ?n limba rom?n?, romanul Zile ?i nop?i ??i are r?d?cinile ?n experien?a de soldat a lui Jarry ?nsu?i. Conflictul dintre o inteligen?? aleas? ?i abrutizanta disciplin? militar?, absurdul ?i grotescul caz?rmilor ?i al spitalelor militare se ?mbin? aici cu evocarea fratelui absent – un adev?rat dublu al eroului -, pasiunea pentru heraldic? sau deliciile unui dezm?? ha?i?in. Satira, de care nu scap? nici lumea militar?, nici cea intelectual-artistic?, se las? atenuat? de lirism ?i jocuri de limbaj. Iar ?ntr-unul dintre capitole ??i face apari?ia chiar ?i conceptul de patafizic?.

Ebben a k?nyvben semmi sem az, aminek látszik.Louise, a fiatal titkárn? talán élete férfijával találkozik egy bárban, de a csók korainak bizonyul, kül?n?sen, miután hétf?n a munkahelyén megpillantja új f?n?két, Davidet – aki persze nem más, mint a férfi a bárból. ?s naná, hogy felesége van. Ami ezután t?rténik, az minden, csak nem megjósolható. Hiába kombinál az olvasó, el?bb-utóbb leesik neki, hogy ebben a szokványosnak látszó szerelmi háromsz?gben igazából semmi sem szokványos. ?s felesleges lenne arra intenünk, hogy inkább ne kedveljen meg egyetlen szerepl?t sem – úgyis képtelen lesz ellenállni. Mígnem egy ponton, amikor a legjobban aggódik majd az illet? sorsa miatt, ráébred: nem is ?t kellett volna féltenie!Sarah Pinborough regénye nem egy szerelmes t?rténet, egy krimi és egy thriller szimpla keveréke. Sokkal félelmetesebb annál. Mert Pinborough regénye elkísér. ?s nem hagy nyugodni. Ne higgy ennek a k?nyvnek!Ne higgy a szerepl?knek!Ne higgy saját magadnak se!?s t?rténjen bármi, senkinek se áruld el a végét! Sarah Pinborough az Egyesült Királyság egyik méltán népszer?, sokszoros díjnyertes romantikust?rténet- és krimiírója, akinek neve az egész világon ismert. Ne higgy a szemének! cím? regényét 19 nyelvre fordítják le, s a magyar kiadást már hetekkel az angliai bemutató után kezükbe vehetik az olvasók.Sarah Pinborough - er? és kecsesség. Egy irodalmi kaméleon! ― Neil GaimanPinborough írása élénk és érzelmileg vibráló. Nem tudtam letenni. ― Stephen KingT?kéletesen kidolgozott karakterek, páratlan írói munka, és egy cselekmény, ami teljes bizonytalanságban tart. A vége pedig úgy fejbe vág, mint mikor a mesében rázuhan egy zongora a nyúl fejére. Engem nem k?nny? leny?g?zni, de ez a k?nyv megtette. ― Joanne HarrisA Ne higgy a szemének! egy s?tét, hátborzongató hangulatú, letehetetlen k?nyv, brilliáns befejezéssel. Hamarosan rajongani fogsz Sarah Pinboroughért! ― Harlan CobenCsavaros pszichológiai thriller. A m?faj sokat látott olvasói is csak találgatnak - az utolsó oldalig. ― Publishers Weekly

Elképeszt? lélektani thriller – a Hátsó ablak találkozása a Holtodiglannal. Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi ?ket. A pár élete t?kéletesnek t?nik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra. ?s aztán lát valami megd?bbent?t. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég. A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messzir?l szemlélt.? Meglátják; sokkal t?bb ?, mint egy lány a vonaton. Paula Hawkins els? thrillere azonnal a bestsellerlisták els? helyezettje lett. Harmincnégy országban megjelent, vitathatatlan, hogy az elmúlt évek legnagyobb sikerk?nyvét tartja kezében az olvasó.

A m?vek világa Mikszáth gyermekkorát idézi f?l egyszer? t?rténetekkel, falusi alakokkal, háttérben a gy?ny?r? tájjal, a fenséges természettel" – írja az el?szóban Kaiser László. Mikszáth korai elbeszél? m?vészetének két tünd?kletes darabja A tót atyafiakban (1880) a népélet tragikus és m?vészi szemlélése Arany János balladak?ltészetéhez hasonlítja Mikszáth stílusát, akit a legnagyobb magyar írok sorában tartunk számon. A jó palócok (1881) kis t?rténetek tudatos kompozíciójából áll ?ssze. Számos forrásból ered?, t?bb helyszínhez k?thet? valós t?rténetek (zsánerképek) szervez?dnek ciklussá a k?tet lapjain, azt az írói meggy?z?dést sugallva, hogy a halál nem egyenl? a pusztulással, de azt is, hogy a sors független az emberi akarattól. A palóc t?rténetek gy?jteménye a romantikus népiesség záró darabja. H?sei: Olej bacsa és Lapaj, a híres dudás, Bede Anna és a pogány Filcsik feledhetetlenek. T?rténeteiknek babonás modernségét Mikszáth a józan megfigyelés, a csaknem pozitivista kriticizmussal ellenpontozza.

Pride And Prejudice, the story of Mrs. Bennet's attempts to marry off her five daughters is one of the best-loved and most enduring classics in English literature. Excitement fizzes through the Bennet household at Longbourn in Hertfordshire when young, eligible Mr. Charles Bingley rents the fine house nearby. He may have sisters, but he also has male friends, and one of these—the haughty, and even wealthier, Mr. Fitzwilliam Darcy—irks the vivacious Elizabeth Bennet, the second of the Bennet girls. She annoys him. Which is how we know they must one day marry. The romantic clash between the opinionated Elizabeth and Darcy is a splendid rendition of civilized sparring. As the characters dance a delicate quadrille of flirtation and intrigue, Jane Austen's radiantly caustic wit and keen observation sparkle.

A Pulitzer-díjas Michael Chabon újabb irodalmi remekm?vel jelentkezik igazságról és hazugságról, családi legendákról és egzisztenciális kalandokról, valamint azokról az er?kr?l, amelyek el akarnak bennünket pusztítani. A regény vallomás egy ?regember halálos ágyáról. A szerz? egy egész kort zsugorít egyetlen életbe, és egyetlen életet egyetlen hétbe a háború el?tti Philadelphia zsidó nyomornegyedeit?l Németország elfoglalásáig, egy floridai nyugdíjas falutól egy New York-i b?rt?nig, az amerikai ?rprogram aranykorától ?az amerikai évszázad” alkonyáig. Egy élet sodró, megható, tragikomikus, alaposan kikutatott és abszolút fiktív átirata, egy olyan életé, amely átível a huszadik század s?tét szívén. A k?nyv egy olyan hazugság, amely igazat mond, olyan kitaláció, ami tény; Michael Chabon legmerészebb és legmegindítóbb m?ve. ? A Ragyog a hold cím? k?nyv nemzetk?zi díjai, elismerései: NEW YORK TIMES BESTSELLER Winner of the Sophie Brody Medal ? An NBCC Finalist for 2016 Award for Fiction ? ALA Carnegie Medal Finalist for Excellence in Fiction ? Wall Street Journal’s Best Novel of the Year ? A New York Times Notable Book of the Year ? A Washington Post Best Book of the Year ? An NPR Best Book of the Year ? A Slate Best Book of the Year ? A Christian Science Monitor Top 15 Fiction Book of the Year ? A New York Magazine Best Book of the Year ? A San Francisco Chronicle Book of the Year ? A Buzzfeed Best Book of the Year ? A New York Post Best Book of the Year iBooks Novel of the Year ? An Amazon Editors' Top 20 Book of the Year ? #1 Indie Next Pick ? #1 Amazon Spotlight Pick ? A New York Times Book Review Editors’ Choice ? A BookPage Top Fiction Pick of the Month ? An Indie Next Bestseller

1893, London. Amikor Cora Seaborne és Francis nev? fia megérkezik Essexbe, ott az a szóbeszéd járja, hogy az egykor a lápvidéken garázdálkodó s emberéleteket k?vetel? mitikus sz?rny, az essexi Kígyó újra felt?nt Aldwinter egyházk?zségének partjainál. Lelkes természetbúvárként Corát t?zbe hozza a hír, hisz talán egy eleddig ismeretlen állatfaj példányáról van szó. A lény nyomait k?vetve ismerkedik meg Aldwinter papjával, William Ransome-mal, akivel ellentmondásos érzelmeket táplálnak egymás iránt, míg végül a legváratlanabb módon alakítják át a másik életét. Az essexi kígyó cím? k?nyvet számos irodalmi díjra jel?lték, megjelenése óta t?bb mint egy éve az eladási listák elején szerepel a k?nyv az Egyesült Királyságban. Az ?v K?nyve - The WaterstonesBritish Book Award gy?zteseThe Sunday Times Bestseller Mint els?számú bestsellert és a 2016-os Waterstones Book of the Yeart Az essexi kígyót további nyolc díjra jel?lték, k?ztük a 2017-es Costa K?nyvdíjra és a 2017-es Bailey’s Women’s Prize for Fictionre. Sarah m?veit tizenegy nyelvre fordítják le, a Guardiannek és a The Financial Timesnak ír recenziókat. Kend?zetlenségében magával ragadó regény, melyben vágy és hit gabalyodik egymásba a lápon, de az igazi csoda a barátság. Sarah Perrynek megvan az a rendkívüli adottsága, hogy elk?vesse a prózával az elképzelhetetlent - más szóval olyan író, aki érti az életet. (Jessie Burton, a Babaház úrn?je és a Múzsa cím? k?nyv szerz?je) Az essexi kígyó élvezetes olvasmány: egy rendkívül tehetséges szerz? intelligens, magával ragadó munkája. (Sarah Waters, A szobalány cím? k?nyv szerz?je ) Ett?l a k?nyvt?l vágyat kapunk rá, hogy jobb emberré váljunk. (Justine Jordan, The Guardian)

Mai mult dec?t psihoz? este un roman psihologic. Ac?iunea se desf??oar? pe mai multe planuri, plec?nd de la jurnalul eroinei principale, Ynonne Daphne, care, suferind de dou? boli psihice, ?ncearc? s? fac? fa?? neajunsurilor bolii. Fundalul c?r?ii este unul al spitalului, prezent?ndu-se realitatea dur? a bolii. ?n aceast? atmosfer? se desf??oar? ac?iunea real? care se suprapune cu lumile din mintea lui Yvonne. Faptul c? Yvonne cre?te prin spitale o determina s? vad? ?n medicii reali – p?rin?i, dezvolt?nd psihopatii ?i fantasme care o vor urm?ri ?i ?n timpul facult??ii. Traseul psihologic este bine g?ndit ?i analizat de autoare, pun?nd-o pe eroin?, succesiv, ?n mijlocul vie?ii reale c?reia trebuie s?-i fac? fa??. Yvonne este ?ns?, psihologic vorbind, un copil, iar reac?iile ei vor fi de fiecare dat? tulbur?toare, nea?teptate. Scenariul c?r?ii va fi ancorat prin diferite medii, prin spitale, prin universit??i, la conferin?e, printre scriitori, pentru c? Yvonne ajunge scriitoare. Planul real cu cel imaginar se ?mplete?te cu fine?e, aduc?ndu-se ?n planul ?nt?i o discu?ie imaginar? la care particip? principalii scriitori ai lumii, mas? la care va participa ?i Yvonne. Fragilitatea existen?ei umane o va determina pe Yvone s? comit? o tentativ? de suicid c?reia ?i supravie?uie?te. ?n final, cel care o va face s? ?n?eleag? c? ?n lume nimic nu conteaz? mai mult dec?t prietenia, prietenia adev?rat? dintre oameni, este medicul Hermann, pentru mintea lui Yvonne tata Hermann.

Rū?ītis ?ī skaistā pasaka ir mazā elfa dzīves stāsts. Vi?? mitinājās bagāta tirgotāja mājā un vienmēr bija pārticis.? ?ajā mājā dzīvoja arī kāds trūcīgs students, kur? bie?i cieta badu, jo visu naudu tērēja grāmatām. Kādu dienu Rū?ītis ieskatījās studenta istabi?ā pa atslēgas caurumu. Ko vi?? tur ieraudzīja? Kas notika tālāk? Lasiet pa?i! ?ajā burvju pasakā ir daudzas svarīgas patiesības un morāles vērtības. Tās saturs, noska?a un krāsainās ilustrācijas noteikti iepriecinās visus bērnus

When does life begin?... A well-known book says "forty". A well-known radio program says "eighty". Some folks say it's mental, others say it's physical. But take the strange case of Mel Carlson who gave a lot of thought to the matter. Mel felt as if he were floating on clouds in the deepest, most intense dark he had ever experienced. He tried opening his eyes but nothing happened, only a sharp pain. Little bits of memory flashed back and he tried to figure out what could have happened, where he was. The last thing he could remember was the little lab hidden back in the mountains in an old mine tunnel. Remote, but only an hour's drive from the city. What had he been doing? Oh yes, arguing with Neil again. He even recalled the exact words."Damn it, Mel," his partner had said. "We've gone about as far as possible working with animal brains. We've got to get a human one." "We can't," Mel had disagreed. "There'd be enough of an uproar if the papers got hold of what we've been doing with animals. If we did get someone in a hospital to agree to let us use his brain on death, they would close us up tighter than a drum.""But our lab's too well hidden, they'd never know." "It wouldn't work anyway. The brain might be damaged for lack of oxygen and all of our work would go for nothing. Worse, it might indicate failure where a fresh, healthy brain would mean success.""We'll never know unless we try," said Neil almost violently, dark eyes glittering. "Our funds aren't going to last forever."

To the irreverent—and which of us will claim entire exemption from that comfortable classification—there is something very amusing in the attitude of the orthodox criticism toward Bernard Shaw. He so obviously disregards all the canons and unities and other things which every well-bred dramatist is bound to respect that his work is really unworthy of serious criticism (orthodox). Indeed he knows no more about the dramatic art than, according to his own story in "The Man of Destiny," Napoleon at Tavazzano knew of the Art of War. But both men were successes each in his way—the latter won victories and the former gained audiences, in the very teeth of the accepted theories of war and the theatre. Shaw does not know that it is unpardonable sin to have his characters make long speeches at one another, apparently thinking that this embargo applies only to long speeches which consist mainly of bombast and rhetoric. There never was an author who showed less predilection for a specific medium by which to accomplish his results. He recognized, early in his days, many things awry in the world and he assumed the task of mundane reformation with a confident spirit. It seems such a small job at twenty to set the times aright. He began as an Essayist, but who reads essays now-a-days—he then turned novelist with no better success, for no one would read such preposterous stuff as he chose to emit. He only succeeded in proving that absolutely rational men and women—although he has created few of the latter—can be most extremely disagreeable to our conventional way of thinking. As a last resort, he turned to the stage, not that he cared for the dramatic art, for no man seems to care less about "Art for Art's sake," being in this a perfect foil to his brilliant compatriot and contemporary, Wilde. He cast his theories in dramatic forms merely because no other course except silence or physical revolt was open to him. For a long time it seemed as if this resource too was doomed to fail him. But finally he has attained a hearing and now attempts at suppression merely serve to advertise their victim. It will repay those who seek analogies in literature to compare Shaw with Cervantes. After a life of heroic endeavor, disappointment, slavery, and poverty, the author of "Don Quixote" gave the world a serious work which caused to be laughed off the world's stage forever the final vestiges of decadent chivalry. The institution had long been outgrown, but its vernacular continued to be the speech and to express the thought "of the world and among the vulgar," as the quaint, old novelist puts it, just as to-day the novel intended for the consumption of the unenlightened must deal with peers and millionaires and be dressed in stilted language. Marvellously he succeeded, but in a way he least intended. We have not yet, after so many years, determined whether it is a work to laugh or cry over. "It is our joyfullest modern book," says Carlyle, while Landor thinks that "readers who see nothing more than a burlesque in 'Don Quixote' have but shallow appreciation of the work." Shaw in like manner comes upon the scene when many of our social usages are outworn. He sees the fact, announces it, and we burst into guffaws. The continuous laughter which greets Shaw's plays arises from a real contrast in the point of view of the dramatist and his audiences. When Pinero or Jones describes a whimsical situation we never doubt for a moment that the author's point of view is our own and that the abnormal predicament of his characters appeals to him in the same light as to his audience. With Shaw this sense of community of feeling is wholly lacking. He describes things as he sees them, and the house is in a roar. Who is right If we were really using our own senses and not gazing through the glasses of convention and romance and make-believe, should we see things as Shaw does Must it not cause Shaw to doubt his own or the public's sanity to hear audiences laughing boisterously over tragic situations And yet, if they did not come to laugh, they would not come at all. Mockery is the price he must pay for a hearing. Or has he calculated to a nicety the power of reaction Does he seek to drive us to aspiration by the portrayal of sordidness, to disinterestedness by the picture of selfishness, to illusion by disillusionment It is impossible to believe that he is unconscious of the humor of his dramatic situations, yet he stoically gives no sign. He even dares the charge, terrible in proportion to its truth, which the most serious of us shrinks from—the lack of a sense of humor. Men would rather have their integrity impugned. In "Arms and the Man" the subject which occupies the dramatist's attention is that survival of barbarity—militarism—which raises its horrid head from time to time to cast a doubt on the reality of our civilization. No more hoary superstition survives than that the donning of a uniform changes the nature of the wearer. This

BOW-WOW AND MEW-MEW is one of the few books for beginners in reading that may be classed as literature. Written in words of mostly one syllable, it has a story to tell, which is related in so attractive a manner as to immediately win the favor of young children. It teaches English and English literature to the child in the natural way: through a love for the reading matter. It is the character of story that will, in the not distant future, replace the ordinary primer or reader with detached sentences, and which seldom possesses any relation to literature.The ultimate objects of any story can only be effected through the love for a story. The prominent point in this story is development of good character, which may well be regarded as the highest purpose of education. The transformation from bad to good traits in the dog and cat cannot but have a desirable effect on every child that reads the story. Bow-Wow and Mew-Mew become dissatisfied with their home and their surroundings, and ungrateful toward their benefactress. As the story tells, "They did not find good in any thing." But after running away and suffering hunger, neglect, and bad treatment, their characters begin to change. They naturally come to reflect their mistress's goodness. They learn the value of companionship and friendship, and the appreciation of a home. However, the ethical thoughts in the story are presented without a moral. The child really lives the scenes described. He has the emotions of the characters and feels their convictions. And this determines the worth of a story as an agent in character development.The narrative furnishes, further, the proper kind of exercise for the imagination. It affords abundant opportunity for the play of the dramatic instinct in the child, and effects a happy union of the "home world" and the "school world." The illustrations, drawn by Miss Hodge, have been planned and executed with considerable care.

A mérf?ldk?nek számító Sons of Anarchy - Kemény motorosok cím? televíziós sorozat negyedik évadja után játszódó t?rténetét Kurt Sutter, a széria vezet? producere találta ki. A klubtagság fele éppenhogy csak kiszabadult a Stockton állami b?rt?nb?l, de a Galindo drogkartell máris a nyakukban liheg, így nem unatkoznak a motorosok. Jax Teller, a SAMCRO aleln?ke mégis kénytelen egy másik problémával foglalkozni, amikor megtudja, hogy ír féltestvére, Trinity már hónapok óta az Egyesült ?llamokban tartózkodik - és az orosz Bratva-gengszterekkel lóg. Most azonban elt?nt, és Jax biztos abban, hogy ehhez az életét fenyeget? maffiaháborúnak van k?ze. Jax, Chibs és Opie társaságában Nevadába utazik, hogy megkeresse, és hazavigye. Trinity ugyan félig ír, félig viszont Teller, és ahol a Tellerek megjelennek, ott k? k?v?n nem marad. ?A Maffiózók óta nem uralta így a tévéképerny?t egy csapat izzadt, er?szakos vadállat...” - Rolling Stone. ?Els? osztályú... A mai napig az egyik legjobb tévésorozat.” - Newsday. ?Az egyik legjobb dráma a tévében.” - Time. ??t csillagból négy... A Sons csúcsra járatja a drámát.” - New York Daily News.?

The Discovery of the Future is a philosophical lecture by H. G. Wells that argues for the knowability of the future. It was originally delivered to the Royal Institution on January 24, 1902. Before appearing in book form. Wells begins by distinguishing between “two divergent types of mind,” one that judges and attaches importance principally to what has happened in the past and one that judges and attaches importance principally to what will happen in the future. To the former he attributes the adjectives “legal or submissive,” “passive,” and “oriental,” and to the latter the adjectives “legislative, creative, organizing, or masterful,” and “active,” calling it “a more modern and much less abundant type of mind.” ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ?*** It will lead into my subject most conveniently to contrast and separate two divergent types of mind, types which are to be distinguished chiefly by their attitude toward time, and more particularly by the relative importance they attach and the relative amount of thought they give to the future. The first of these two types of mind, and it is, I think, the predominant type, the type of the majority of living people, is that which seems scarcely to think of the future at all, which regards it as a sort of blank non-existence upon which the advancing present will presently write events. The second type, which is, I think, a more modern and much less abundant type of mind, thinks constantly and by preference of things to come, and of present things mainly in relation to the results that must arise from them. The former type of mind, when one gets it in its purity, is retrospective in habit, and it interprets the things of the present, and gives value to this and denies it to that, entirely with relation to the past. The latter type of mind is constructive in habit, it interprets the things of the present and gives value to this or that, entirely in relation to things designed or foreseen. While from that former point of view our life is simply to reap the consequences of the past, from this our life is to prepare the future. The former type one might speak of as the legal or submissive type of mind, because the business, the practice, and the training of a lawyer dispose him toward it; he of all men must constantly refer to the law made, the right established, the precedent set, and consistently ignore or condemn the thing that is only seeking to establish itself. The latter type of mind I might for contrast call the legislative, creative, organizing, or masterful type, because it is perpetually attacking and altering the established order of things, perpetually falling away from respect for what the past has given us. It sees the world as one great workshop, and the present is no more than material for the future, for the thing that is yet destined to be. It is in the active mood of thought, while the former is in the passive; it is the mind of youth, it is the mind more manifest among the western nations, while the former is the mind of age, the mind of the oriental. Things have been, says the legal mind, and so we are here. The creative mind says we are here because things have yet to be. Now I do not wish to suggest that the great mass of people belong to either of these two types. Indeed, I speak of them as two distinct and distinguishable types mainly for convenience and in order to accentuate their distinction. There are probably very few people who brood constantly upon the past without any thought of the future at all, and there are probably scarcely any who live and think consistently in relation to the future. The great mass of people occupy an intermediate position between these extremes, they pass daily and hourly from the passive mood to the active, they see this thing in relation to its associations and that thing in relation to its consequences, and they do not even suspect that they are using two distinct methods in their minds.

Egy nem mindennapi gyerekkori barátság lélegzetelállító t?rténete, amely kiállja az id? próbáját. Gustav Perle egy svájci kisvárosban n? fel, ahol a II. világháború sz?rny?ségeib?l csak halk visszhang jut el. Egyedüli gyerekként nevelkedik imádott édesanyjával, Emilie-vel, aki meglehet?en mogorván bánik vele. ?sszebarátkozik egy vele egykorú tehetséges és jó esz? zsidó fiúval Anton Zweibellel, az ígéretes zongoristapalántával.A regény Gustav családjának t?rténetét k?veti nyomon, feltárja az anya antiszemitizmusának gy?kereit, amelynek kihatása lesz fia és legkedvesebb barátjának életére is. Visszatekintés a háborús évekre és egy lelkiismereti ügy kellemetlen k?vetkezményeire, és el?re nézés két életútra, két karrierre; egy szállodatulajdonoséra és egy zongoram?vészére.A Gustav-szonáta a barátságról szól: a szenvedélyes szeretetr?l, az eltávolodásról és a küzdelemr?l. Er?teljes és mélyen megindító m? az egyik legnagyobb kortárs regényíró tollából.?A szeretet és irigység mesteri elbeszélése.” – The Guardian“Egy t?kéletes regény az élet t?kéletlenségér?l” – The Observer“Tremain egy géniusz.” – The Times"Végletes és fájdalmas szépség. Briliáns regény; Tremain a legnagyobb brit írók egyike.” -Salman RushdieRose Tremain 1943-ban született Londonban. Regényei és novellái világszerte 27 országban jelentek meg, számtalan díjat nyertek, beleértve a Sunday Express ?v K?nyve Díját a Restoration-nel (a regényt Booker-díjra is jel?lték). A Sacred Country-val Franciaországban elnyerte a ?Prix Femina Etranger”-díjat, a Music and Silence-szel a Whitbread ?v K?nyve díjat, és a Road Home-mal 2008-ban a regényeknek járó Orange-díjat. 1995-ben a Restoration-b?l Változások kora címmel filmet forgattak, és 2009-ben színpadra is vitték. Legújabb regénye a sokat dicsért Gustav-szonáta, amiben Rose ?páratlan tehetsége csúcsára érkezett” (Observer).Rose Tremain korábbi regénye Színarany címmel jelent meg magyarul a Park Kiadó gondozásában.

– Van valami, amiért még mindig haragszol az elmúlt évekbl – néztem a szemébe, amikor megálltunk a kapunkban. – Nem. Nincs – szólt szintén, némi tprengés után. – Neked – Azt hiszem, nincs – ismertem be, és komolyan is gondoltam. – Viszont – tettem hozzá, amolyan "azért ne nyugodj meg" pillantással – nehogy azt hidd, hogy Benot nem jelentett nekem sokat. – Gondolom. De a te kitalált barátodat Jérome-nak hívták – emlékeztetett mosolyogva. – Részletkérdés – nevettem el magam, aztán a vállába fúrva az arcom, szorosan átleltem. – rülk, hogy az elmúlt négy évem minden egyes napja rólad szólt – suttogtam alig hallhatóan. Cortez kissé eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni, majd hosszasan megcsókolt, engem pedig elnttt a forróság a hajnali hvsben. Azt hiszem, ezt végleg megbeszéltük.”

Meddig mennél el a szeretteidért? Amikor Olivia Brookes felhívja a rend?rséget, hogy bejelentse férje és gyermekei elt?nését, azt hiszi, soha t?bbé nem látja viszont ?ket. Okkal fél a legrosszabbtól, hiszen nem ez az els? tragédia, amit átél. Most, két esztend?vel kés?bb, Tom Douglas f?felügyel?t ismét ehhez a családhoz küldik nyomozni, ám ezúttal Oliiva t?nt el. Minden bizonyíték arra utal, hogy reggel még az otthonában tartózkodott – kocsija a garázsban áll, pénztárcája a konyhaasztalon hever? táskájában van. A rend?rség el akarja rendelni Olivia keresését, de a családtagok ?sszes fényképét eltávolították a fotóalbumokból, számítógépekb?l, telefonokból. Aztán meglátják a vért… Vajon a múlt utolérte Oliviát? Aludj jól – ha tudsz. Sosem tudhatod, ki figyel.

A t?kéletes lány. A t?kéletes barátn?. A t?kéletes gyilkosság? Jenna nagyon beteg. Minden reményét elvesztette egy új szívre, amellyel tovább élhet. Már kihunyna bel?le az élet, amikor megkapja egy Callie nev? lány szívét. Vajon ki volt a donor, és hogyan halt meg? Jenna elhatározza, hogy utána jár a dolognak. Minél k?zelebb kerül azokhoz, akik szerették Callie-t, annál t?bb kérdés merül fel a lány korai halálával kapcsolatban. Valaki biztosan tudja, mi t?rtént. Miért hallgatnak, miért nem beszél senki? Jenna k?zel jár az igazság felderítéséhez, de cserébe elveszítheti mindenét a szeretteit, a józan eszét, s?t az életét. Louise Jensen, A n?vér világsiker? szerz?je újabb lebilincsel?en izgalmas, és félelmetes pszichológiai thrillert alkotott..