Bipoláris érzelmi zavar – hangzik a kórházi pszichiáter diagnózisa… Gyógyíthatatlan mentális betegség. Péceli Rita megrémül: ezek szerint élete végéig ?bolond” marad? Rita kezdetben megpróbálja ott folytatni, ahol a diagnózis el?tt abbahagyta. ?m széls?séges érzelmi hullámzásai alatt rossz d?ntéseket hoz, rossz kapcsolatokat k?t, elveszíti szerelmét, és biztos állása, megélhetése is veszélybe kerül. Egy éven belül háromszor kell befeküdnie a pszichiátriára. Rita a sok szenvedés hatására végül úgy d?nt, felveszi a keszty?t, és szembenéz a betegséggel. Vajon siker koronázza-e az er?feszítéseit, és képes lesz-e együtt élni a betegséggel, ha megfogadja segít?i tanácsait? ?lhet-e majd ezután is teljes érték? életet? S ami talán a legfontosabb: megtalálja-e a boldogságot? A regény igaz t?rténet alapján íródott. ?– Talán én nem tettem meg mindent – vallottam be halkan. – ?s félek, nem is fogok tudni megtenni. Pedig nem akarok újra kórházba kerülni. – Látja, most megfogalmazta a célját – mosolygott a szem?ld?két felhúzva Kamilla. – Higgye el, sikerülni fog. Kételkedve sóhajtottam fel, de akkor és ott megmozdult bennem valami. Elt?kéltem: mindent meg fogok tenni, nehogy megint a pszichiátrián k?ssek ki. – Az els? lépés, hogy elfogadják magukat – folytatta a pszichológus. – ?gy, ahogy vannak. A betegségüket. Ne vádolják magukat érte, ne érezzék szégyenbélyegnek, ne tagadják el saját maguk el?l, ha baj van. Maguk ugyanolyan értékes emberek, mint bárki más.”

Egy vicces, olykor megható szerelmes k?nyvet tart a kezében az olvasó. A t?rténetekb?l megtudhatjuk, hányféleképpen lehet n?ként csalódni úgy, hogy annak még a távoli Amerikában, a Szex és New York-sorozat hazájában is híre menjen. S miért a sok koppanás? Mert az ember lánya gyakran minden szerencse és f?leg ?nismeret híján halászgat a zavarosban. Ilyenkor bizony el?fordul, hogy a kiszemelt férfi nem éppen álmaink hercege, csak mi képzeltük róla, hogy ? a nagy ?. Ismer?s a szituáció? Fel a fejjel, azaz talpra, és indulás tovább! A végállomás csakis a boldogság lehet. ?…az el?szoba fel?l kulcsz?rgés hallatszott, majd nevetés harsant, amire vékonyka hang felelt. Egy n? és egy gyerek léphetett be a lakásba. Zoltán egész testében lemerevedett, majd odasúgta Helgának: – Ez Rozi a fiammal. Egy nappal el?bb hazahozta. A francba! Bújj el gyorsan, nehogy meglásson, kül?nben kikaparja a szemedet. Menj ki az erkélyre, én majd behúzom a s?tétít? függ?nyt. – Neked barátn?d van? – tátotta el a száját Helga. – Exbarátn?m, de nem hagy békét. Minden n?t elüld?z mell?lem. Na, menj már ki! Helgának azonban esze ágában sem volt az erkélyen kuksolni, amíg az ismeretlen n? el nem hagyja a terepet. Nekid?lt a konyhapultnak, karjait keresztbe fonta. – T?lem aztán megláthat – mondta kimérten. – ?n nem félek senkit?l, és senki el?l nem fogok bujkálni. – Ha neked esik, magadra vess – vetette oda a férfi idegesen. – ?n el?re szóltam.”

National Book Critics Circle Award 2005 pentru carte de nonfic?iune. Premiul pentru Pace Erich-Maria-Remarque, 2001 Carte interzis? ?n Bielorusia ?Explozia reactorului num?rul 4 va deveni cel mai mare dezastru nuclear civil din istoria omenirii. Zona este o realitate ?n toat? monstruozitatea ei. La fel ca ?n cartea SF a fra?ilor Struga?ki, Picnic la marginea drumului, Zona este un infern pe p?m?nt, guvernat de propriile legi. Aici danseaz? lumini deasupra c?mpului, praful ridicat de v?nt are culori ciudate, se nasc copii cu muta?ii genetice, popula?ia a fost evacuat?, regiunea, interzis? ?i p?zit? de patrule militare, dar oameni stranii ?i-au f?cut din Zon? locul ?n care tr?iesc. Ei sunt C?l?uzele reale ?n Zona reactorului de la Cernob?l.“ – Ion M. Ioni?? C?nd fra?ii Arkadi ?i Boris Struga?ki publicau ?n 1972 celebrul lor roman SF Picnic la marginea drumului, nu ?i-ar fi putut imagina, nici ?n cele mai negre vise, c? Zona descris? ?n roman va deveni realitate paisprezece ani mai t?rziu, ?n ?ara lor, URSS. Conform ideologiei oficiale, Zona nu avea cum s? apar? ?n patria sovietelor. Doar URSS construia cele mai sigure reactoare nucleare din lume care ?ar fi putut fi instalate chiar ?n Pia?a Ro?ie, at?t de fiabile erau“. Nu a fost a?a. Pe 26 aprilie 1986, lumea avea s? intre ?n epoca Cernob?l. Explozia reactorului num?rul patru va deveni cel mai mare dezastru nuclear civil din istoria omenirii. Zona este o realitate ?n toat? monstruozitatea ei. La fel ca ?n cartea SF a fra?ilor Struga?ki, Zona este un infern pe p?m?nt, guvernat de propriile legi. Aici lumini danseaz? deasupra c?mpului, praful ridicat de v?nt are culori ciudate, se nasc copii cu muta?ii genetice, popula?ia a fost evacuat?, regiunea, interzis? ?i p?zit? de patrule militare, dar oameni stranii ?i-au f?cut din Zon? locul ?n care tr?iesc. ?O istorie oral? mi?c?toare a catastrofei din 1986 de la reactorul nuclear de la Cernob?l, ?n care curajul fatalist ?i stoic este dublat de un umor incredibil de negru. Jurnalista rus? Svetlana Aleksievici a ?nregistrat o serie de m?rturii pe care le-a prezentat sub forma unor ?monologuri?, ?n stil romanesc, care zugr?vesc imaginea vie a atmosferei generale de nemul?umire de la sf?r?itul perioadei comuniste, ?n care liderilor de partid agresivi, propagandei paranoice ?i mobiliz?rilor haotice li se opun sarcasmul deprimant, g?ndurile amare ?i abuzul de votc?. Rezultatul este o radiografie de neuitat a sufletului rus.“ – Publishers Weekly

Voltak olyan korok, amikor az azonos nem?ek szerelme elfogadott volt. Vajon hogy lehet, hogy most, a 21. században mégse tudunk mit kezdeni ezzel a dologgal? Miért van az, hogy sokan még ma is csak a kül?nbségeket akarják látni, legyen szó akár vallásról, b?rszínr?l vagy szexuális orientációról? Sokan óvtak attól, hogy megírjam ezt a k?nyvet. Azt mondták, nem olyan világban élünk, hogy ilyenekr?l beszélni lehessen. ?n mégis azt hiszem, hogy az emberi érzéseknek, az emberi életek tanulságainak, az ember drámáinak, dilemmáinak és ?r?meinek mindig és mindenkor helye van, mert talán ezek a legfontosabbak az életben. Remélem, hogy ez a k?nyv sokaknak jelent majd segítséget, kapaszkodót és ad er?t, hogy mindenb?l, a legnehezebb élethelyzetekb?l is van kiút. Fenntartásokkal vettem kezembe ezt a k?nyvet. Nem szeretem a klikkesedést, és vallom, hogy akkor lesz majd jó világ, ha nem kell olyan k?nyveknek születnie, mint ez a mostani. De sajnos még kell. ?rz?dik a hangomban a sértettség? Talán én is sebzett vagyok? Nem tagadom. Nem egyszer? mindennap úgy kimenni az utcára, hogy legalább egyszer ne azt halljad: ?Ott j?n az a buzi a tévéb?l!” ?n mégis mindenkinek azt tanácsolom, hogy inkább ugorjon ?ssze a gyomra egy beszólástól, minthogy egész életében ?k?lbe szoruljon a fel nem vállalt élete miatt… Amikor elkezdtem olvasni ezeket az interjúkat, beszippantott, s?t beindított a sok kül?nb?z? hang. Egyre inkább úgy éreztem, hogy az egész rólam szól. Mondatok, gondolatok, apák, anyák, hülye helyzetek, szorongások, szépségek, a vágy titokzatos tárgyai, szex, szemétség, szerelem, szatíra… Heterók, biszexek, melegek és egyéb állatfajták egyaránt megtalálják a saját mondataikat ezekben a sztorikban korra, nemre való tekintet nélkül. Leny?g?z?, hogy megismételhetetlen életeink mennyire ?sszeforrnak a t?bbiek sorsával, mások t?rténetével. Ez villanyozott fel igazán! Mert eszembe jutott az els? ?barin?m” az oviból, meg az ?ikern?vérem” a gimib?l, akivel csókolóztam, és megrémültem, mert tudtam, hogy egészen másra gondolunk csók k?zben. ?s bevillant a torna?lt?z?, ahol hideg verejtékben für?dtem k?vér kisfiúként, mik?zben a nyolcadikos srácok el?ttünk ?lt?ztek át, és disznó vicceket mesélve r?h?gtek. ?s persze el?bújt az emlékeim k?zül a jelenet, amikor Spanyolországba k?lt?ztem, és apám a gyorsforgalmi úton a reptér felé megkérdezte, hogy akkor végül is meleg vagyok-e. ?s persze az anyámnak írt levél Madridból, mert neki mégis inkább tartoztam ezzel a vallomással. Aztán az els? látogatásom a picike melegbárban, biológiak?nyvemmel a kezemben – másnap az ?t?sért feleltem… Meg a nagy csalódásom a ?legjobb barátomban”, akivel a gimiben el?sz?r lefeküdtem. ?s persze eszembe jutott a ?nagy szerelem”, ami ugyanúgy nem tudott normális lenni, ahogy az egész életem sem az. Ugye, hogy ezek a helyzetek nagyjából mindenki életébe behelyettesíthet?k? A melegek csak annyiból ?mások”, amennyiben a t?bbiek annak akarják tekinteni ?ket. Ez a k?nyv azért fontos, mert mindenki megtalálhatja benne azt, ami róla szól. Lakatos Márk

Gyermeknek és feln?tteknek szóló egyetlen mese A kis herceg, a második világháborúban elpusztult s már klasszikusnak számító francia író remekm?ve. Története úgy indul, mint minden Saint-Exupéry-regény, egy repül?kalanddal, de ezúttal a bonyodalom nem a valóságban, hanem a költ?i képzelet világában folytatódik. Egy kisfiú jelenik meg a szerencsétlenül járt pilóta mellett a Szahara magányában, egy kisfiú egy másik bolygóról. S vele együtt feltündököl egy másik világ is, melynek embersége, tisztasága és szépsége sajnos már csak a költészet világából való. És Saint-Exupéry úgy beszéli el kis hercege történetét a maga icipi bolygóján, hogy mindnyájan fájdalmasan megáhítjuk azt az igazabb bolygót, s szívünkbe zárjuk az emberségben nagy kis herceget.

Miért vannak nemek? Miért hal ki tízmillió év múlva a férfi? Mi a n?i szépség és mit vár a n? a férfit?l? Mire jó az orgazmus? Jó-e medd?ség ellen az orális szex? Mir?l árulkodik mutató- és gy?r?sujj-arányunk? Szendi Gábor A n? felemelkedése és tünd?klése cím? k?nyvében ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ, mik?zben az evolúciós pszichológia néz?pontjából vizsgálja N? és Férfi kapcsolatát. Lebilincsel?en izgalmas gondolatmenetei bizonyítják, hogy ebben a férfik?zpontúnak hitt világban valójában a N? a titkos mozgató! A N? a szervez?je és egyben a f?díja annak a férfiak k?zt dúló, vérre men? viadalnak, amely érte folyik. Mik?zben a N? gyengének t?nik, az Er? vele van, ? az evolúció titkos favoritja!

Elég egy váratlan hajnali telefonhívás és egy rég nem hallott a hang a vonal másik végén, hogy Myron Bolitar, a kemény?kl? játékosügyn?k ismét egy els? ránézésre megoldhatatlan rejtély kell?s k?zepén találja magát. Nyolc éve, hogy utoljára találkozott a gy?ny?r? Terese Collinsszal, aki most arra kéri, utazzon Párizsba. Myron sejti, hogy nem csupán egy romantikus randevú várja a szerelem városában, ám amikor a repül?térre érve rend?r?k fogadják, majd hamarosan kiderül, hogy Terese az els? számú gyanúsítottja egy gyilkosságnak, úgy érzi, zsákutcába került. Nem ismeri sem a nyelvet, sem a szokásokat, így aligha tud bármit is kinyomozni. De miel?tt alaposabban végiggondolhatná a helyzetet, t?rténik valami, ami új megvilágításba helyezi az ügyet... ?Ekkor borítottam rá az asztalt. Amint leült mellém, azonnal végiggondoltam a lehet?ségeket. Már tudtam, mir?l van szó: emberrablás. Ha beszállok a furgonba, nekem l?ttek. Hallották már azt a nagy b?lcsességet, hogy az emberrablásoknál mindig az els? negyvennyolc óra a legkritikusabb? Amit nem szoktak hozzátenni - talán mert annyira nyilvánvaló -, hogy minden másodperccel cs?kken az esélye annak, hogy valaha is megtalálják az áldozatot. Itt ugyanez volt a helyzet. Ha beszállok abba a kocsiba, túlélési esélyeim a minimumra cs?kkennek. Ha felállok, és elindulok a furgon felé, szintén romlanak a kilátásaim. Ráadásul Sebhelyes Fej nem számít korai ellencsapásra. Azt hiszi, szépen begyakorolt kis monológját hallgatom. Nem jelentek fenyegetést. ?gy hát a meglepetés erejére építettem. Egy pillanatra ? is odanézett, hogy meggy?z?dj?n, valóban ott áll-e a kocsi. Ennyi elég is volt. Az asztal peremét már korábban megmarkoltam. Lábizmaim megfeszültek. ?gy pattantam f?l, mintha dobbantóról ugranék. Az asztallap egyenesen az arcába csapódott." Harlan Coben napjaink egyik legnépszer?bb krimiírója. Regényeit a m?faj gy?ngyszemeiként tartják számon, eddig negyven kül?nb?z? nyelvre fordították le, és k?zel 50 millió (!) példányt adtak el bel?lük világszerte.

Iat?, ?n cuvintele Aurei Christi, curg?nd abundent, din surse ascunse, fluidul vivifiant al poeziei, s? nu ne temem de retorica majusculelor, al marii Poezii. (Nicolae Balot?) Aura Christi a uimit critica de specialitate prin ample volute metaforice, calde, ?ndr?zne?e, abord?nd, ?n c?teva volume, printr-o splendid? frond?, clasicul sonet poetic ?i dovedind o excelent? st?p?nire a limbii, a mijloacelor specifice, ?ntr-o liric? a medita?iei grave, ad?nci, exprimat? ?n metafore, ?n care modernitatea ?i sensibilitatea secolului se confund?, cu vigoare clar?, de o marcat? originalitate, tumultuos ?i muzical aproape, ?ntr-o subtil? rezonan?? eufonic?, cu trimiteri, accente ?i imagini simbolice, cu marele torent al liricii europene de ?nalt nivel, de la Rimbaud ?i Baudelaire, la Rilke ?i Blaga. ?i, ?nc? odat?, la ?vetaieva ?i Nichita St?nescu. (Nicolae Breban) M? auzi tu, oare, ?nstr?inato? Am citit poeziile tale la ceas de sear?, pe o teras?, av?nd ?n fa?? colinele Ierusalimului. Eu nu sunt un bun comentator de poezie, cei care au scris despre poezia ta te-au ?prins“ foarte bine, ai for??, un sim? rar al tragicului ?i antene pentru transcenden??… (Leon Volovici) Ignor?nd retorica unei poezii postmoderniste intolerante, metonimice – baliz?ndu-se ?n criteriul retoricului, un trop ajunge, iat?, s? impun? un model poetic – Aura Christi continu? s? ofere un osp?? metaforic. Psalmul coexist? cu viziunea aspr?, expresionist?. Universul ?i limbajul au torsiuni tragice, ?n nara?iuni poematice deopotriv? fruste ?i fabuloase, cvasimitice. Moartea e o prezen?? familiar?, ca privirea ?i olfac?ia ?ns??i. Mitul e prezent ca joc automodelator. Calea spre mit ajunge o traversare a suferin?ei. (Marian Victor Buciu) A scrie c?derea apocaliptic? nu e u?or. E un merit al Aurei Christi faptul de a g?si singura solu?ie la aceast? c?dere fatal?, dat? din pornire: cel care o scrie o ?i ?opre?te“, ?incit?nd rigoarea/ celui din urm? frig“. Doar un fel de zeu al poeziei, o divinitate descoperit? cu greu, con?tient? de destr?marea mitului, poate s? impun? din nou mitul: instituirea ?mai viului“ este cu putin?? doar datorit? mor?ii. ?nvierea nu e posibil? dec?t datorit? ei. Sensul celei mai mari dintre taine se dezleag?, astfel, paradoxal, prin r?sturnarea negativit??ii generale a sensului. (...) Descoperirea f?cut? de poet? este c? realul ?nsu?i are origine poetic? (nu real?!), prin c?derea ?n ?emisfera cealalt?“, de parc? Dante ?nsu?i ar fi acum reeditat ?n alt? semantic?: ?Ah, calul e fiu al pega?ilor dintotdeauna“. Fiin?ele existente ??i au ob?r?ia ?n himere, iar realitatea ia fiin?? din metafor?. (...) Alt? ?descoperire“ poetic?: ?ntreg mitul temporal al omenirii poate fi ranversat. (…) Iat?, deci, cum se poate recupera mitul ?ntr-o epoc? ?n care toat? lumea postmodern? a visat la demitizare ?i dez-iluzionare pentru a se apropia de realul ca atare. (?tefania Mincu)

Toate popoarele sunt preocupate de identitatea lor, dar la rom?ni aceast? chestiune a ?mbr?cat forme speciale. Rom?nii, locuitori p?n? ?n epoca modern? ?n dou? principate autonome supuse Por?ii Otomane ?i r?vnite de mul?i al?i vecini, dar tr?itori ?i ?n vaste provincii ocupate de unguri, de austrieci, de ru?i ?i de turci, pierdu?i ?n mijlocul at?tor str?ini rapace, s-au ?ntrebat, parc? mai mult dec?t al?ii, de unde vin ?i cine sunt ei. P?n? la urm? ?ns?, toate popoarele mici, lovite de soart? ?i l?sate la cheremul celor mari, au asemenea preocup?ri, transformate uneori ?n adev?rate obsesii. (Ioan-Aurel Pop)

Edi?ie alc?tuit?, coordonat? ?i ?ngrijit? de Iulian Boldea?Profilul c?rturarului Nicolae Balot?, pe care acest volum se str?duie?te s?-l contureze, adun? laolalt? expresivitatea, rigoarea ?i erudi?ia eseistului ?i criticului literar, dar ?i afectivitatea sublimat? a memorialistului. Sumarul c?r?ii e alc?tuit din mai multe texte semnate de Nicolae Balot?, relevante pentru concep?ia sa critic? ?i estetic?, dintr-o schi?? de portret apar?in?nd lui Matei Boil?, din dou? dialoguri ?n care se ?mpletesc accentele confesive ?i proiec?iile teoretice ?i din dou? sec?iuni exegetice. Prima, Interpret?ri, con?ine abord?ri ale operei critice sau memorialistice a lui Nicolae Balot? ?n ansamblul ei, ?n timp ce a doua, Lecturi, cuprinde analize aplicate asupra unei anumite c?r?i. La toate acestea se adaug? necesarele repere bio-bibliografice. Textele au fost ini?ial tip?rite ?ntr-un num?r al revistei Vatra consacrat lui Nicolae Balot?; a?a se explic? unele referiri ale autorilor la binecunoscuta revist? din T?rgu-Mure?. Le mul?umesc, ?i pe aceast? cale, domnului Nicolae Balot?, pentru amabilitatea cu care a r?spuns provoc?rii noastre, ?i celorlal?i autori, pentru disponibilitatea domniilor lor, f?r? de care acest volum ar fi fost imposibil de realizat.“ – Iulian Boldea

Un roman scandalos, genialoid.Poetul poate fi considerat un Paganini al poeziei, ?in?nd sub b?rbie, ?n locul unei viori Stradivarius, un dic?ionar. Din fericire, crea?ia lui nu s-a risipit ?n aer, asemenea unui recital, ci s-a p?strat, fie ?i ?n dezordine, ?n caiete, ?n c?r?i ?i reviste, ?n memoria computerului, pe dischete.

Wesselényi naplója Széchenyivel tett híres nyugat-európai útjáról. 1925 óta az els? teljes kiadás.

Atanar a civilizációtól távol, egy gyors folyású, hegyi patak partján tér magához. Megd?bbenve tapasztalja, hogy emlékeit elvesztette, eddigi életéb?l semmire nem emlékszik. Ki ?? Honnan j?tt? Hová tart? A múlt felderítésére egyetlen esélye egy r?vid levél, mely átázva kerül el? mellénye zsebéb?l. Ennek nyomán elindul, hogy felderítse múltját, ám hamarosan megtapasztalja, hogy ez nem olyan egyszer? dolog. ?tja során számtalan ellenséget, akadályt kell leküzdenie, mert ez a világ veszélyes, és a gyengék nem sokáig élnek. Azonban értékes barátokra is szert tesz kalandozásai során. ?s k?zben egy percre sem felejti el célját: felkutatni elveszett múltját. A nyomok végül egy távoli grófságba vezetnek, ahol furcsa dolgok t?rténnek…

Cartea reprezint? o minimonografie spectaculoas? despre proza, publicistica ?i poezia unuia dintre cei mai mari poe?i interbelici, Tudor Arghezi. M.V. Buciu are un instrumentar critic adus la zi, ca ?i bibliografia de altfel, aten?ia exegetului fiind focalizat? asupra operei acestui mare scriitor, contestat vehement ?n perioada post-decembrist?. ?n esen??, monografia lui M.V. Buciu, constituie o temeinic? tentativ? de rea?ezare a lui Tudor Arghezi ?n actualitatea literar?, readuc?nd ?n discu?ie, dar nu mai pu?in ?n actualitate, complexitatea personalit??ii argheziene, un urma? al poetului na?ional, Mihai Eminescu.

Az els? két történet a Világállamban játszódó disztópia. A  Haszontalan mágia f?szerepl?je a szürke kishivatalnokként él? Jim Scone: kezébe kerül egy ?srégi recept. A vegyület felszabadítja az ember mentális képességeit. Scone képes lett a múltba pillantani. Így kiderítette, hogy ki er?szakolta meg brutálisan a komputerosztály csinos, fiatal alkalmazottját, aki emiatt öngyilkos lett. Ám hiába a különleges képesség, a nyomozók ?t tartják tettesnek és elmegyógyintézetbe csukják.A K?folyam egyrészt a Spear ?rhajó parancsnokának, Estellnek és a különös planéta lakójának, Ellteának története, másrészt a Világállam nev? diktatúra utolsó éveir?l, a változásról szóló novella.A szürke ország cím? hosszabb elbeszélés átmenet a valós történelmi korrajz és egy fantázia szülötte jöv? között. A közelmúlt eseményei: a kilencvenes évek közepe, a f?h?s egy pályakezd? újságíró hölgy; a jöv?beni események legyenek meglepetés...

A Viszkis rabló visszatért. A legenda tovább él - igaz, már csak a képzeletben. Ambrus Attila els? regénye alighanem zavarba ejti az olvasót. Valóság és fantázia keveredik benne megannyi izgalommal, akcióval, váratlan fordulattal. A nyers, szókimondó stílusban megírt cselekményben megelevenednek bankrablások, a császári élethez tartozó hódítások, a szegény, kilátástalan gyerekkor emlékei, no meg a b?rt?nben átélt, kit?r?lhetetlen napok. A f?h?s valóságos haramiává válik, mert újra rabol, s?t gyilkol is, mik?zben szerelemre és talán normális életre vágyik. A Viszkis rabló visszatér, de most nem elégszik meg a kisebb zsákmánnyal. A Magyar Nemzeti Bank páncélautóját veszi célba: megtervezi, el?készíti és csatlósaival bele is vág az évtized balhéjába. Ambrus Attiláért egykor a fél ország rajongott, s mindenki azért szurkolt, hogy ne kerülj?n rend?rkézre. Az általa kreált f?szerepl? talán kevésbé lesz szimpatikus, mint a Viszkis a valóságban, de hatással lesz ránk, az egészen bizonyos. Szeretjük és utáljuk egyszerre. Ha elkezdjük olvasni a t?rténetét, már nem szabadulunk t?le. A K?nyvjelz? magazin 2015. decemberi számában megjelent cikk: Ha nem kerül?k b?rt?nbe, már nem élnék

"BLEAK HOUSE" is a novel by Charles Dickens, published in 20 monthly instalments between March 1852 and September 1853. It is held to be one of Dickens's finest novels, containing one of the most vast, complex and engaging arrays of minor characters and sub-plots in his entire canon. The story is told partly by the novel's heroine, Esther Summerson, and partly by a mostly omniscient narrator. Memorable characters include the menacing lawyer Tulkinghorn, the friendly but depressive John Jarndyce, and the childish and disingenuous Harold Skimpole, as well as the likeable but imprudent Richard Carstone. At the novel's core is long-running litigation in England's Court of Chancery, Jarndyce v Jarndyce, which has far-reaching consequences for all involved. This case revolves around a testator who apparently made several wills. The litigation, which already has taken many years and consumed between 60,000 and 70,000 in court costs, is emblematic of the failure of Chancery. Though Chancery lawyers and judges criticised Dickens's portrait of Chancery as exaggerated and unmerited, his novel helped to spur an ongoing movement that culminated in the enactment of legal reform in the 1870s. In fact, Dickens was writing just as Chancery was reforming itself, with the Six Clerks and Masters mentioned in Chapter One abolished in 1842 and 1852 respectively: the need for further reform was being widely debated. These facts raise an issue as to when Bleak House is actually set. Technically it must be before 1842, and at least some of his readers at the time would have been aware of this. However, there is some question as to whether this timeframe is consistent with the themes of the novel. The English legal historian Sir William Holdsworth set the action in 1827. Characters in Bleak House: As usual, Dickens drew upon many real people and places but imaginatively transformed them in his novel. Hortense is based on the Swiss maid and murderess Maria Manning. The "telescopic philanthropist" Mrs Jellyby, who pursues distant projects at the expense of her duty to her own family, is a criticism of women activists like Caroline Chisholm. The "childlike" but ultimately amoral character Harold Skimpole is commonly regarded as a portrait of Leigh Hunt. "Dickens wrote in a letter of 25 September 1853, 'I suppose he is the most exact portrait that was ever painted in words! ... It is an absolute reproduction of a real man'; and a contemporary critic commented, 'I recognized Skimpole instantaneously; ... and so did every person whom I talked with about it who had ever had Leigh Hunt's acquaintance.'"[2] G. K. Chesterton suggested that Dickens "may never once have had the unfriendly thought, 'Suppose Hunt behaved like a rascal!'; he may have only had the fanciful thought, 'Suppose a rascal behaved like Hunt!'". Mr Jarndyce's friend Mr Boythorn is based on the writer Walter Savage Landor. The novel also includes one of the first detectives in English fiction, Inspector Bucket. This character is probably based on Inspector Charles Frederick Field of the then recently formed Detective Department at Scotland Yard. Dickens wrote several journalistic pieces about the Inspector and the work of the detectives in Household Words, his weekly periodical in which he also published articles attacking the Chancery system. The Jarndyce and Jarndyce case itself has reminded many readers of the thirty-year Chancery case over Charlotte Smith's father-in-law's will. Major characters: Esther Summerson – the heroine of the story, and one of its two narrators (Dickens's only female narrator), raised as an orphan because the identity of her parents is unknown. At first, it seems probable that her guardian, John Jarndyce, is her father because he provides for her. This, however, he disavows shortly after she comes to live under his roof.

Candide is characterised by its sarcastic tone, as well as by its erratic, fantastical and fast-moving plot. A picaresque novel with a story similar to that of a more serious bildungsroman, it parodies many adventure and romance clichés, the struggles of which are caricatured in a tone that is mordantly matter-of-fact. Still, the events discussed are often based on historical happenings, such as the Seven Years' War and the 1755 Lisbon earthquake. As philosophers of Voltaire's day contended with the problem of evil, so too does Candide in this short novel, albeit more directly and humorously. Voltaire ridicules religion, theologians, governments, armies, philosophies, and philosophers through allegory; most conspicuously, he assaults Leibniz and his optimism. Voltaire's men and women point his case against optimism by starting high and falling low. A modern could not go about it after this fashion.?He would not plunge his people into an unfamiliar misery. He would just keep them in the misery they were born to. But such an account of Voltaire's procedure is as misleading as the plaster cast of a dance. Look at his procedure again. Mademoiselle Cunégonde, the illustrious Westphalian, sprung from a family that could prove seventy-one quarterings, descends and descends until we find her earning her keep by washing dishes in the Propontis. The aged faithful attendant, victim of a hundred acts of rape by negro pirates, remembers that she is the daughter of a pope, and that in honor of her approaching marriage with a Prince of Massa-Carrara all Italy wrote sonnets of which not one was passable. We do not need to know French literature before Voltaire in order to feel, although the lurking parody may escape us, that he is poking fun at us and at himself. His laughter at his own methods grows more unmistakable at the last, when he caricatures them by casually assembling six fallen monarchs in an inn at Venice. A modern assailant of optimism would arm himself with social pity. There is no social pity in "Candide." Voltaire, whose light touch on familiar institutions opens them and reveals their absurdity, likes to remind us that the slaughter and pillage and murder which Candide?witnessed among the Bulgarians was perfectly regular, having been conducted according to the laws and usages of war. Had Voltaire lived today he would have done to poverty what he did to war. Pitying the poor, he would have shown us poverty as a ridiculous anachronism, and both the ridicule and the pity would have expressed his indignation. About Author: VOLTAIREFran?ois-Marie Arouet (1694 – 1778), known by his nom de plume Voltaire, was a French Enlightenment writer, historian and philosopher famous for his wit, his attacks on the established Catholic Church, and his advocacy of freedom of religion, freedom of expression, and separation of church and state. Voltaire was a versatile writer, producing works in almost every literary form, including plays, poems, novels, essays, and historical and scientific works. He wrote more than 20,000 letters and more than 2,000 books and pamphlets. He was an outspoken advocate, despite the risk this placed him in under the strict censorship laws of the time. As a satirical polemicist, he frequently made use of his works to criticize intolerance, religious dogma, and the French institutions of his day.

Kedves Feln?ttek! ?Ez a k?nyv Nektek készült! T?rténetünk a XXXIV. században játszódik. Egy királyi család nem épp szokványos életén keresztül betekintést nyerhetünk a j?v?be. ??j faj k?rvonalazódik, aminek fejl?dése megállíthatatlan. ?Unalmasnak t?n?, idillikus életüket felváltja a S?tétség er?ivel folytatott harc, aminek kimenetele végleg meghatározza a F?ld bolygó sorsát...

The history of our English translations of "Don Quixote" is instructive. Shelton's, the first in any language, was made, apparently, about 1608, but not published till 1612. This of course was only the First Part. It has been asserted that the Second, published in 1620, is not the work of Shelton, but there is nothing to support the assertion save the fact that it has less spirit, less of what we generally understand by "go," about it than the first, which would be only natural if the first were the work of a young man writing currente calamo, and the second that of a middle-aged man writing for a bookseller. On the other hand, it is closer and more literal, the style is the same, the very same translations, or mistranslations, occur in it, and it is extremely unlikely that a new translator would, by suppressing his name, have allowed Shelton to carry off the credit. In 1687 John Phillips, Milton's nephew, produced a "Don Quixote" "made English," he says, "according to the humour of our modern language." His "Quixote" is not so much a translation as a travesty, and a travesty that for coarseness, vulgarity, and buffoonery is almost unexampled even in the literature of that day. But it is, after all, the humour of "Don Quixote" that distinguishes it from all other books of the romance kind. It is this that makes it, as one of the most judicial-minded of modern critics calls it, "the best novel in the world beyond all comparison." It is its varied humour, ranging from broad farce to comedy as subtle as Shakespeare's or Moliere's that has naturalised it in every country where there are readers, and made it a classic in every language that has a literature.

The saber was the weapon of the soldiers and dueling heroes here in the Carpathian Basin for more than a thousand years. During this time it became more than a simple tool of fighting. It became a loyal companion and a symbol of valor of the wielder. This weapon and the valiant spirit of its wielders became known in Western Europe and North American via Hungarians. At the time of our settlement Western Europe feared the sight of the saber, it became a worthy opponent of the Turkish and later, after the civil war of Rákóczi it brought us honor in the wars fought at the side of foreign countries. Maybe there is no other sword type like this which reserved its significance for so long time. ?The saber is not only an antique weapon of a past era, but much like a sports tool as a foil which is used at the Olympic Games. ?This book contains an elaborated practical curriculum. With the help of it, the saber fencing can be learned from the basics to master level. The book guides the reader through hundreds of exercises with the help of more than a hundred photographic illustrations. These can help anyone to learn the basic moves, the more complex exercises and even the trick-cuts or disarmament. ?We prove with this book that the saber fencing is a living sport and martial art.