To present at a single glance a comprehensive view of the History of English Church Architecture from the Heptarchy to the Reformation, and to do this in a manner, which, without taxing too seriously the memory of the student, may enable him to fix in his mind the limits, and the general outline of the inquiry he is about to enter upon, is the object of the present treatise.? Instead therefore of entering, as is usual in elementary works of this nature, into a detailed account of all the parts of an Ecclesiastical structure, a certain portion only of such a building has for this purpose been selected, and so exhibited in the garb in which it appeared at successive intervals of time, as to present to the reader a means of comparison that will enable him readily to apprehend the gradual change of form through which it passed from the Eleventh to the Sixteenth Centuries, and at once to recognise the leading characteristics of the several Periods into which it is here proposed to divide the History of our National Architecture. Having thus fixed these leading characteristics in his mind, he will then be in a condition to follow us hereafter, if he pleases, into the detail of the whole subject, and to become familiar with those niceties of distinction, the detection of which—escaping, as they do, the eye of the general observer—contributes so materially to the enjoyment of the study, and a perfect acquaintance with which is so absolutely essential to a correct understanding of the true History of the Art.?That this mode of approaching the study of this subject is a convenient one, will probably be admitted by those who may remember the difficulties they encoun-tered, in their early attempts to acquire a general conception of the scheme of the History of Church Architecture, as given in most of the manuals now in use; and the complexity of detail in which they found themselves immediately involved on the very threshold of their inquiry.? It has been the practice in most elementary works on Church Architecture to derive the illustrations of the subject, indifferently from the smaller and the larger buildings of the Kingdom; and by implication to assign an equal authority to both. It will be readily admitted, however, that the History of an Art is to be gathered from its principal Monuments, and not from those the design or execution of which may have been entrusted to other than the ablest masters of the Period: in the choice, therefore, of the examples which have been selected to illustrate the series of changes which are described in the following pages, reference has been made principally to the great Cathedral, Abbey, and Collegiate Churches of the Kingdom, and occasionally only to some of the larger Parish Churches whose size or importance would seem to bring them under the above denomination.??Church Architecture in England, from its earliest existence down to the Sixteenth Century, was in a state of constant progress, or transition, and this progress appears to have been carried on, with certain exceptions in different parts of the country, very nearly simultaneously. It follows from this circumstance, first, That it is impossible to divide our National Architecture correctly into any number of distinct Orders or Styles; and secondly, That any Division of its History into a given number of Periods, must necessarily be an arbitrary one. It is nevertheless absolutely essential for the purpose of conveniently describing the long series of noble monuments which remain to us, that we should adopt some system of chronological arrangement, which may enable us to group, and to classify them in a distinct and intelligible manner: and although no broad lines of demarcation in this connected series are discernible—so gradual was the change—yet so rapid and so complete was it also, that a period of fifty years did not elapse without a material alteration in the form and fashion of every detail of a building. ?

Antológiánk magyar zsidó t?rténelemr?l szóló tanulmányok gy?jteménye. ?sszeállításunk azonban mind témájában, mind módszertanában kül?nb?zik az eddig megszokott ábrázolástól. A magyar (azaz a t?rténelmi Magyar Királyság területén él?) zsidóságot a t?rténetírók leginkább a modern eszmékhez lelkesen csatlakozó és asszimilációra t?rekv? k?z?sségként ábrázolták, amelyet csupán az antiszemitizmus id?szakos fellángolásai akadályoztak meg végs? céljuk elérésében. Sokszor még az is el?fordult, hogy a magyar zsidókat a legsikeresebben asszimilálódott európai zsidóságként jellemezték, ami már nyilvánvaló túlzás. Valójában a magyar zsidóság sajátos jellege sokkal inkább a jelent?s létszámú ortodox réteg határozott asszimiláció-ellenességéb?l fakadt. Az itt k?tetbe gy?jt?tt ?t tanulmány a magyar ortodoxia t?rténetével, ezzel a mostanáig igen kevés figyelemre méltatott területtel foglalkozik.

A magyar turanizmus jellegzetesen magyar és teljességgel elhallgatott eszmeáramlat: akik benne voltak, igyekeztek még a nyomait is eltüntetni. Pedig a magyar k?zvéleményt a 19. század eleje óta izgatta a magyarság keleti eredete és nyugati mintak?vetése k?zti ellentmondás. Vissza kell-e fordulnunk keletre? Létrej?het-e a ?turáni népek” ?sszefogása? Van-e a magyaroknak küldetésük Keleten? Vagy éppen Nyugaton? Száz évvel ezel?tt magyar expedíciók rótták Anatólia, a Balkán és Dél-Oroszország útjait, a magyar kormány hatalmas ?sszegeket áldozott, hogy keleti ?szt?ndíjasokat hozzon Magyarországra, magyar üzletemberek próbáltak piacot találni a K?zel-Keleten, és a turanizmus divatjának k?sz?nhet? az els? külf?ldi magyar intézet megnyitása is. A két világháború k?z?tt az eszmeáramlat számos befolyásos értelmiségit kísértett meg, majd 1945 után elhallgattatták. Ennek ellenére túlélte az államszocializmus éveit, és újra teret nyert a rendszerváltozás után. Ez a k?nyv nemcsak a turanizmus, hanem a Keletr?l való gondolkodás és politikai konzekvenciáinak t?rténete is. Izgalmas, másfél évszázados utazás Tibett?l Argentínáig, Tartutól Isztambulig. Felbukkan benne a turáni egyistenhív? rádióm?szerész, a feministából lett vércsoportkutató f?ldbirtokosleány, a monoklis múzeumalapító, aki egyszerre találta ki a világbékét és a l?vészárokásó gépet, néhány pénzhamisító, illetve a mérn?k, aki megállapította a magyar–maori rokonságot. Turanista emlékek k?z?tt élünk – csak nem tudunk róluk. Ablonczy Balázs (1974) t?rténész, az ELTE BTK oktatója és az MTA BTK T?rténettudományi Intézetének tudományos f?munkatársa. Doktori címét 2004-ben szerezte, tanított és kutatott Londonban, Párizsban, Berlinben és az Egyesült ?llamokbeli Bloomingtonban. 2011 és 2015 k?z?tt a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt. Jelenleg az MTA Lendület-pályázatán támogatott Trianon 100 kutatócsoport vezet?je, Budapesten él.

Kádár János és a nevével fémjelzett korszak megítélése napjainkig élesen megosztja a magyar k?zvéleményt. Ennek egyik ered?je az a hatvanas évek elején meghirdetett ?sz?vetségi politika”, amely egy újfajta kiegyezés reményében együttm?k?d?k, ?társutasok” megnyerésével igyekezett alkut k?tni a magyar társadalommal. Az ennek érdekében hozott politikai, gazdasági intézkedések a t?rténeti elemzések révén mára jól ismertek. Kádár hatalomtechnikai t?rekvéseinek mélyebb rétegei, személyes dimenziói azonban részben még ma is feltáratlanok. Kik voltak azok, akikkel a pártállami vezet?k a megújuló hatalomgyakorlási mód jegyében párbeszédet kezdtek? Milyen korábbi mintákat hasznosított az MSZMP ?sz?vetségi politikájának” kialakítása során? Milyen út vezetett addig, amíg az 1956-os forradalom leverése után ?t évvel elhangozhatott a kádárizmus jelszava, a bibliai mondást kifordító ?aki nincs ellenünk, az velünk van” mottó? TABAJDI G?BOR legújabb k?tete a ?kádárizmus” hatalomtechnikai módszereinek kialakulását mutatja be, és azt a hatalom birtokosai, a magyar kommunisták, illetve Kádár János politikája fel?l értelmezi. ?tfogó elemzéséhez a r?vid és hosszú távú, kül-, illetve belpolitikai folyamatok bemutatása mellett eddig nem publikált titkosszolgálati dokumentumokat is felhasznál.

This Illustrated version of the "A Short History of the world" contains about 300 Illustrated picture, and many historic objects.. THE story of our world is a story that is still very imperfectly known. A couple of hundred years ago men possessed the history of little more than the last three thousand years. What happened before that time was a matter of legend and speculation. Over a large part of the civilized world it was believed and taught that the world had been created suddenly in 4004 B.C., though authorities differed as to whether this had occurred in the spring or autumn of that year. This fantastically precise misconception was based upon a too literal interpretation of the Hebrew Bible, and upon rather arbitrary theological assumptions connected therewith. Such ideas have long since been abandoned by religious teachers, and it is universally recognized that the universe in which we live has to all appearances existed for an enormous period of time and possibly for endless time. Of course there may be deception in these appearances, as a room may be made to seem endless by putting mirrors facing each other at either end. But that the universe in which we live has existed only for six or seven thousand years may be regarded as an altogether exploded idea. "A Short History of the world" by E-Kitap projesi, Illustrated version by Murat Ukray.. Also added "IN the last fifty years there has been much very fine and interesting speculation on the part of scientific men upon the age and origin of our earth. Here we cannot pretend to give even a summary of such speculations because they involve the most subtle mathematical and physical considerations. The truth is that the physical and astronomical sciences are still too undeveloped as yet to make anything of the sort more than an illustrative guesswork. The general tendency has been to make the estimated age of our globe longer and longer. It now seems probable that the earth has had an independent existence as a spinning planet flying round and round the sun for a longer period than 2,000,000,000 years. It may have been much longer than that. This is a length of time that absolutely overpowers the imagination. "

In issuing this second treatise on Crayon Portraiture, Liquid Water Colors and French Crystals, for the use of photographers and amateur artists, I do so with the hope and assurance that all the requirements in the way of instruction for making crayon portraits on photographic enlargements and for finishing photographs in color will be fully met. To these I have added complete instructions for free-hand crayons. This book embodies the results of a studio experience of twenty-four years spent in practical work, in teaching, and in overcoming the everyday difficulties encountered, not alone in my own work, but in that of my pupils as well. Hence the book has been prepared with special reference to the needs of the student. It presents a brief course of precepts, and requires on the part of the pupil only perseverance in order that he may achieve excellence. The mechanical principles are few, and have been laid down in a few words; and, as nearly all students have felt, in the earlier period of their art work, the necessity of some general rules to guide them in the composition and arrangement of color, I have given, without entering into any profound discussion of the subject, a few of its practical precepts, which, it is hoped, will prove helpful. While this book does not treat of art in a very broad way, yet I am convinced that those who follow its teachings will, through the work they accomplish, be soon led to a higher appreciation of art. Although this kind of work does not create, yet who will say that it will not have accomplished much if it shall prove to be the first step that shall lead some student to devote his or her life to the sacred calling of art? It has been said that artists rarely, if ever, write on art, because they have the impression that the public is too ill-informed to understand them—that is, to understand their ordinarily somewhat technical method of expression. If, therefore, in the following pages I may sometimes seem to take more space and time for an explanation than appears necessary, I hope the student will overlook it, as I seek to be thoroughly understood. My hope with reference to this work is that it may prove of actual value to the earnest student in helping him reach the excellence which is the common aim of all true artists. ? ?J. A. Barhydt. About Author: To many who know nothing about the art of crayon portraiture, the mastery of it not only seems very difficult, but almost unattainable. In fact, any work of art of whatever description, which in its execution is beyond the knowledge or comprehension of the spectator, is to him a thing of almost supernatural character. Of course, this is more decided when the subject portrayed carries our thoughts beyond the realms of visible things. But the making of crayon portraits is not within the reach alone of the trained artist who follows it as a profession. I claim that any one who can learn to write can learn to draw, and that any one who can learn to draw can learn to make crayon portraits. Making them over a photograph, that is, an enlargement, is a comparatively simple matter, as it does not require as much knowledge of drawing as do free-hand crayons. But you must not suppose that, because the photographic enlargement gives you the drawing in line and an indistinct impression of the form in light and shade, you are not required to draw at all in making a crayon portrait over such an enlargement. Some knowledge of drawing is necessary, though not a perfect knowledge. Many people err in supposing that only the exceptionally skilled can produce the human features in life-like form upon the crayon paper. While recognizing great differences in natural aptitude for drawing in different persons, just as those who use the pen differ widely in their skill, some being able to write with almost mechanical perfection of form, I still hold that any one who is able to draw at all can succeed in producing creditable crayons.. J. A. Barhydt.

It is believed that the scene of this tale, and most of the information necessary to understand its allusions, are rendered sufficiently obvious to the reader in the text itself, or in the accompanying notes. Still there is so much obscurity in the Indian traditions, and so much confusion in the Indian names, as to render some explanation useful. Few men exhibit greater diversity, or, if we may so express it, greater antithesis of character, than the native warrior of North America. In war, he is daring, boastful, cunning, ruthless, self-denying, and self-devoted; in peace, just, generous, hospitable, revengeful, superstitious, modest, and commonly chaste. These are qualities, it is true, which do not distinguish all alike; but they are so far the predominating traits of these remarkable people as to be characteristic. It is generally believed that the Aborigines of the American continent have an Asiatic origin. There are many physical as well as moral facts which corroborate this opinion, and some few that would seem to weigh against it. The color of the Indian, the writer believes, is peculiar to himself, and while his cheek-bones have a very striking indication of a Tartar origin, his eyes have not. Climate may have had great influence on the former, but it is difficult to see how it can have produced the substantial difference which exists in the latter. The imagery of the Indian, both in his poetry and in his oratory, is oriental; chastened, and perhaps improved, by the limited range of his practical knowledge. He draws his metaphors from the clouds, the seasons, the birds, the beasts, and the vegetable world. In this, perhaps, he does no more than any other energetic and imaginative race would do, being compelled to set bounds to fancy by experience; but the North American Indian clothes his ideas in a dress which is different from that of the African, and is oriental in itself. His language has the richness and sententious fullness of the Chinese. Philologists have said that there are but two or three languages, among all the numerous tribes which formerly occupied the country that now composes the United States. They ascribe the known difficulty one people have to understand another to corruptions and dialects. The writer remembers to have been present at an interview between two chiefs of the Great Prairies west of the Mississippi, and when an interpreter was in attendance who spoke both their languages. The warriors appeared to be on the most friendly terms, and seemingly conversed much together; yet, according to the account of the interpreter, each was absolutely ignorant of what the other said. They were of hostile tribes, brought together by the influence of the American government; and it is worthy of remark, that a common policy led them both to adopt the same subject. They mutually exhorted each other to be of use in the event of the chances of war throwing either of the parties into the hands of his enemies. Whatever may be the truth, as respects the root and the genius of the Indian tongues, it is quite certain they are now so distinct in their words as to possess most of the disadvantages of strange languages; hence much of the embarrassment that has arisen in learning their histories, and most of the uncertainty which exists in their traditions. Like nations of higher pretensions, the American Indian gives a very different account of his own tribe or race from that which is given by other people. He is much addicted to overestimating his own perfections, and to undervaluing those of his rival or his enemy; a trait which may possibly be thought corroborative of the Mosaic account of the creation. The whites have assisted greatly in rendering the traditions of the Aborigines more obscure by their own manner of corrupting names. Thus, the term used in the title of this book has undergone the changes of Mahicanni, Mohicans, and Mohegans; the latter being the word commonly used by the whites.

Rejtély, amelyet másfél száz éve próbálnak írók, irodalomt?rténészek, színházi szakemberek, esztéták, filozófusok megfejteni. Mese? ?rgirus királyfi és Tündér Ilona csodásan valószer?tlen t?rténete számtalan változatban létezik a magyar népmesekincsben, s olasz k?zvetít? forrásokon át g?r?g, s?t egyiptomi gy?kerekig nyúlik vissza az aranyalmát term? fa s a két szerelmes t?rténete. Szerelmi románc? Nem fontos a kor, a táj, a t?rténelmi háttér, csak az érzelmeiben egymásba gabalyodott két ember – itt és most: Csongor és Tünde – lángolása, viharzása, minden eléjük tornyosuló akadályt leromboló akarása, szerelmi szárnyalása. Színdarab? Karakteres, jó szerepek – ?rd?g?k, boszorkányok, b?lcsek, ledérek – forgataga zegzugos cselekmény, váratlan fordulatok, lehet?ség mindenféle színpadi csoda semmi nem korlátozva megvalósítására: sok alakra bomló, egy személybe olvadó boszorkány, leveg?ben r?pk?d?, láthatatlanná váló ?rd?gfiak, f?ld mélyér?l szemünk láttára kiemelked?, fényárban úszó tündérpalota. Minden pillanatban tátva maradhat a szánk. Filozófiai traktátus? ?letutak: Kalmáré a kincs, Fejedelemé a hatalom, Tudósé a b?lcsesség; Csongoré a szerelem. A kincs elpereg, a hatalom elkopik, a tudás semmivé porlad. A szerelem ?r?k. Drámai k?ltemény? ?jfélt?l éjfélig élünk: hajnalodik, felragyog az ég, dél van, alkonyodik, beesteledik, már f?lénk borul az éjszaka. Reményekkel telten, harcra készen kezdjük hajnalban, küszk?dünk reggel, boldogok vagyunk délben, szorongunk alkonyatkor, s?tétedéskor belenyugszunk az elmúlásba. De másnap újra f?lkel a nap. V?r?smarty Mihály 1830-ban fejezte be m?vét, a cím alá azt írta: színjáték ?t felvonásban. Már csak boldogan sajgó, rejtve rejtett szomorú emlék szívében reménytelen szerelme, Perczel Etelka. Mindennapi életében legf?képpen arra büszke, hogy sok kínnal keletkezett nagy m?vét, a Zalán futását a várva várt nemzeti eposzként ünneplik. Tagja az éppen szület? Magyar Tudományos Akadémiának, a legismertebb, legfontosabb szépirodalmi és m?vészeti lapok ?dolgozótársa”, szívét melenget? jóérzés: Széchenyi István a barátja. Igaz, a pénztárcája t?bbnyire lapos, gyakran kínosan lapos, de ismert és népszer? ember. Harminc éves. Férfi. Kincse nincs, hatalomra nem vágyik, a tudásról azt gondolja: valójában senki nem tudja, mennyit ér s mire jó. De Csongor boldog, amikor megpillantja Tündét, boldog, amikor át?leli, boldog, amikor elveszíti, mert hiszi, tudja: nem ?r?kre veszítette el. Küzd, harcol, verekszik: keresi a boldogságot. S boldog, amikor embert próbáló kalandok után végre megtalálja Tündét, s f?ldi létükben ?r?kre ?sszeforrnak. Csongor és Tünde számára a szerelem a kincs, a hatalom, a tudás. El nem veszíthet? kincs, ?r?kre er?t adó hatalom, b?lcsességgé párlódott tudás. ?gy lesznek halandók halhatatlanok. ?s másnap újra f?lkel a nap.

sszevissza csereberéldik egy ikerpár, lóvátesznek egy felfuvalkodott trtett, tmérdek móka, dal, vidámság szvi át két, nagy nehezen egymásra találó szerelmespár trténetét. Oly' darab ez, amint a kznség szeret, kíván, óhajt – ami nektek kell”, mondta Szász Károly errl a vígjátékról, amelynek már a címe is jókedvre derít.

A Hamlet (1601), talán legismertebb, legt?bbet játszott m?ve Shakespeare-nek. K?zéppontjában az élet kínálta, s mindenkiben f?lmerül? kérdés áll: "Lenni vagy - nem lenni?", és ha lenni - hogyan? Mi az emberi cselekvés végs? határa a vélt vagy valós hiba, netán b?n helyrehozatalához? Egyáltalán van-e igazi létezés, s ha van, az mennyire lehet veszélyes a létez?re? Vívódó, t?preng? alkotás a dráma, miként a f?szerepl? maga. Hamlet késleltetett bosszúját hosszas ?nmarcangoló kérdéselvetések, bizonyságkéresésék el?zik meg. Végül igazságot szolgáltat, de ? is belepusztul. T?rni vagy ellenszegülni? A reneszánsz ember dilemmája ?r?kérvény?! Mert a cselekvés erk?lcsileg legvitathatóbb pontja az emberi élet kioltása. Van-e joga valakinek - ha oka van is - ?lni? K?vetkezmények nélkül semmi sem vállalható, kül?n?sen nem a pusztítás. De van-e joga az embernek vélt vagy valós igaza tudatában nem cselekedni, nem vállalni a tett kockázatát? Mennyire tartozunk felel?sséggel a külvilág és saját lelkiismeretünk el?tt? Hamlet tettével válaszol a kérdésekre, ám az egész dráma nem ad egyértelm? feleletet. Nem is adhat. Remekm?vek; géniuszok és a természet sajátossága a talányosság... Nem beszélve arról, hogy a mindennapok kisebb-nagyobb d?ntéseit mindenkinek magának kell meghoznia.

„Într-o pres? care nu prea mai pune pre? pe reportaje, Liliana Nicolae persevereaz? cu inteligen?? ?i har. La radio ?i în Dilema veche, subiectele ?i cuvintele ei bine m?surate reconstituie lumea din frînturi, în toat? normalitatea ei. Ascultate sau citite, reportajele sale ne pun pe gînduri în fa?a Vie?ii pe care, gr?bi?i, uit?m uneori s-o contempl?m ori s-o în?elegem.“ – Mircea Vasilescu (Dilema veche)

A meg?zvegyült Szilvai professzornak az a terve, hogy a gyámsága alá tartozó unoka?ccséhez feleségül adja titokban nevelt gyámleányát, Mariskát. A fiú k?zben a professzor tudta nélkül Liliomfi néven vándorszínésznek áll, és meghódítja Mariska szívét. A professzor ellenzi a házasságot, éppen attól a férfit?l félti a lányt, akihez egyébként feleségül szeretné adni. Liliomfi pedig azt hiszi, hogy a nagybátyja hitvesének akarja Mariskát. A h? barát és színésztárs, Szellemfi segít Szilvai megtévesztésében, Liliomfinak adva ki magát. Egy másik - társadalmi kül?nbségek miatti - reménytelennek látszó szerelem (Gyuri, a pincér és Erzsi, a gazdag Kányai fogadós uram lánya) t?rténete ?sszefonódik Liliomfi és Mariska sorsával.

Demagóg, ?rült, gazember? Népvezér, próféta, mártír? E két véglet k?z?tt ingadozott Szálasi Ferenc megítélése kortársai szemében. Az utókor azonban k?zel sem ilyen megosztott személyét illet?en, Szálasi a 20. századi magyar t?rténelem talán legelutasítottabb alakja. K?tetünkben arra keressük a választ, miként vált azzá. Miért lépett egyáltalán a politika színpadára otthagyva ezzel a biztos karriert kínáló katonaságot? Milyen célok vezették? Mit gondolt és mit tett politikusként? Szálasi életútjának állomásairól számos egykori dokumentum vall, ami lehet?séget ad, hogy t?bb, olykor lényegesen eltér? néz?pontokból vizsgálhassuk ugyanazt az eseményt. K?nyvünkben megkíséreljük a sok esetben részrehajló – vagy éppen elfogult – kortársak írásai alapján áttekinteni Szálasi életútját: a katonáét, az ideológusét, a politikusét – gyermekkorától egészen haláláig. Végül pedig azt is bemutatjuk, miként viszonyul hozzá az utókor. A k?tetet életrajzi kronológia, válogatott bibliográfia, valamint térképek teszik teljessé. PAKSA RUDOLF 1981-ben született Ajkán, az ELTE-n doktorált t?rténelemb?l és 2009 októberét?l az MTA BTK T?rténettudományi Intézetének a munkatársa. ?rdekl?dési területe a modern kori magyar t?rténelem; kutatásai súlypontja a 19–20. századi historiográfia, a régi E?tv?s Collegium, valamint a Horthy-kori széls?jobboldali irányzatok.

Comandorul Sablin are ca subiect principal activitatea fostului ofi?er al Marinei Ruse Imperiale reflectat? ?n dosarele Siguran?ei ?i ale Securit??ii. Documentele publicate sub egida Institutului de Istorie ?George Bari?iu“ al Academiei Rom?ne acoper? perioada interbelic? ?i cea postbelic?. Nikolai Vasilievici Sablin a activat pe vasul ?arului Nikolai al II-lea al Rusiei, ??tandart“, iar dup? 1918 – ca ?ef al Cifrului Statului Major al Flotei Militare din Marea Baltic?. ?n Rom?nia a fost reprezentant al Marelui Duce Kiril Vladimirovici, pre?edinte al filialei Uniunii Militare Navale Ruse, vicepre?edinte al Societ??ii de Ajutor a Fo?tilor Combatan?i Ru?i de pe Frontul Rom?n, director al ziarului Golos Buharesta, a participat la r?zboiul antisovietic.Din nota agentului Securit??ii ?Alexandru Popescu“, casa ?Paula“, 19 octombrie 1956:?Urmare notelor anterioare referitoare la emigrantul rus, fost reprezentant pentru Rom?nia al organiza?iei emigran?ilor ru?i Mi?carea Monarhist? Rus?, ?inut ?n observa?ie, comunic:Despre leg?tura lui Sablin N. cu organele informative militare rom?ne ?nainte de 23 august 1944 am auzit din timpul vechiului meu serviciu, ?ns? nu am avut preciziuni. ?n prezent semnalez urm?toarele:Dup? cum s-a comunicat prin nota din 10 octombrie a.c., ?n ziua de 4 octombrie a.c., Sablin Nikolai a f?cut o vizit? lui Baikov Andrei (str. Sl?ve?ti 3), c?nd s-a discutat cu acesta chestiunea cu pensia lui Sablin N., sistat?.?n timpul convorbirii (am asistat ?n camer? ?i eu) Sablin N. a povestit c? el s-a ?nt?lnit cu un fost colonel rom?n (numele n-am putut re?ine) pe care Sablin N. l-a cunoscut ?nainte de 23 august 1944 ?i cu care a avut ni?te leg?turi.Sablin N. a spus c? el sper? c? la cererea lui acest colonel va ajuta lui ?n chestia pensiei sale, deoarece el ?n trecut a colaborat cu acesta ?n domeniul informativ, privitor la URSS. Sablin Nikolai a specificat c? acest material el c?p?ta de la fratele s?u Sablin Eugen, din Londra (Sablin Eugen ?n ultimul an al regimului ?arist a fost ministrul Rusiei ?n Anglia, iar apoi a fost conduc?torul emigra?iei ruse din Londra ?i unul din activi?tii principali din Mi?carea Monarhist? Rus?).“

Ilie Badescu, sociologul care a redeschis dezbaterea privind puterea si importanta pe care o are spiritul si desavarsirea fiintei si societatii, in lucrarea de fata ne vorbeste despre forta invataturilor precum si despre devierile prin care sunt propagate in lume falsele invataturi.

Vera Maria Rosenberg a fost, probabil, cea mai important? femeie spion din al Doilea R?zboi Mondial. N?scut? ?n 1908 la Gala?i, a emigrat ?n Marea Britanie ?n 1933, fiind recrutat? ?n tinere?e de serviciile de informa?ii britanice. Ulterior ?i-a schimbat numele, pentru a-?i ascunde originea evreiasc?, iar dup? stabilirea ?n Marea Britanie a participat la nenum?rate misiuni secrete, ajung?nd ?n fruntea SOE, serviciul de opera?iuni speciale creat de Winston Churchill. Agen?ii ei au participat la nenum?rate opera?iuni vitale, inclusiv la preg?tirea debarc?rii ?n Normandia. ?n 1987, Fran?ois Mitterand i-a acordat Legiunea de Onoare, pentru aportul ei la eliberarea Fran?ei. Dup? r?zboi, Vera Atkins s-a retras ?ntr-un sat din Anglia, unde a r?mas p?n? la moarte, ?n 2000. Via?a i-a fost ?nconjurat? de mister, ?i pu?ini au ?tiut cine este cu adev?rat. Biografia lui Sarah Helm dezv?luie secretele celei despre care Ian Fleming, creatorul celebrului James Bond, spunea ??n adev?rata lume a spionilor, Vera Atkins a fost ?eful.“

So?ia mea, pe c?te cred, mi-a fost Cinstit?. Poate acum e necinstit?. Te cred om drept… dar nu mi-e dovedit? P?rerea despre ea ?i despre tine. Avea un nume f?r? de ru?ine ?i chipul ei cu al Dianei sem?na. Cum pot s? cred c? s-ar putea schimba Deodat? ?ntr un chip ?ntunecat, Cum este acel cu care-s ?nzestrat? By the world, I think my wife be honest and think she is not; I think that thou art just and think thou art not. I’ll have some proof. Her name, that was as fresh As Dian’s visage, is now begrimed and black As mine own face

Okupiv?i na jednome mjestu najzanimljivija imena lijeve politi?ke misli od Slovenije do Bugarske, s naglaskom na zemlje biv?e Jugoslavije, filozofi? i aktivisti Sre?ko Horvat i Igor ?tiks pred njih su stavili zadatak da napi?u tekstove o situaciji danas i ovdje, prije svega na Balkanu. ?etrnaest autora, od mladih filozofskih nada do svjetski priznatih imena, u svojim esejima pokazuje koliko je po?ast neoliberalizma u sprezi s politi?ko-mafija?kim klanovima i krupnim kapitalom razjela sve one pozitivne tekovine koje je ostavilo socijalisti?ko naslje?e. Bez sentimenta i nostalgije prema pro?lim vremenima, Dobro do?li u pustinju postsocijalizma najzanimljivija je i najaktualnija knjiga o suvre?menom trenutku. Ona je nezaobilazna studija za svakoga tko ?eli ozbiljnije shvatiti ?to nam se i za?to doga?a u vremenima duboke krize.

Addie ＆ Me: Soliloquies and Duets for Young Actors

My Artworks And Thoughts

Letters of Capitulation