Alessandro di Mariano di Vanni Filipepi, better known as Sandro Botticelli ( 1445 – 1510), was an Italian painter of the Early Renaissance. He belonged to the Florentine school under the patronage of Lorenzo de' Medici, a movement that Giorgio Vasari would characterize less than a hundred years later as a "golden age", a thought, suitably enough, he expressed at the head of his Vita of Botticelli. Botticelli's posthumous reputation suffered until the late 19th century; since then his work has been seen to represent the linear grace of Early Renaissance painting. Among his best known works are The Birth of Venus and Primavera. In 1481, Pope Sixtus IV summoned Botticelli and other prominent Florentine and Umbrian artists to fresco the walls of the Sistine Chapel. The iconological program was the supremacy of the Papacy. Sandro's contribution included the Temptations of Christ, the Punishment of the Rebels and Trial of Moses. He returned to Florence, and "being of a sophistical turn of mind, he there wrote a commentary on a portion of Dante and illustrated the Inferno which he printed, spending much time over it, and this abstention from work led to serious disorders in his living." Thus Vasari characterized the first printed Dante (1481) with Botticelli's decorations; he could not imagine that the new art of printing might occupy an artist. The masterpieces Primavera (c. 1482) and The Birth of Venus (c. 1485) were both seen by Vasari at the villa of Lorenzo di Pierfrancesco de' Medici at Castello in the mid-16th century, and until recently, it was assumed that both works were painted specifically for the villa. Recent scholarship suggests otherwise: the Primavera was painted for Lorenzo's townhouse in Florence, and The Birth of Venus was commissioned by someone else for a different site. By 1499, both had been installed at Castello. In these works, the influence of Gothic realism is tempered by Botticelli's study of the antique. But if the painterly means may be understood, the subjects themselves remain fascinating for their ambiguity. The complex meanings of these paintings continue to receive widespread scholarly attention, mainly focusing on the poetry and philosophy of humanists who were the artist's contemporaries. The works do not illustrate particular texts; rather, each relies upon several texts for its significance. Of their beauty, characterized by Vasari as exemplifying "grace" and by John Ruskin as possessing linear rhythm, there can be no doubt. In the mid-1480s, Botticelli worked on a major fresco cycle with Perugino, Domenico Ghirlandaio and Filippino Lippi, for Lorenzo the Magnificent's villa near Volterra; in addition he painted many frescoes in Florentine churches. In 1491 he served on a committee to decide upon a fa?ade for the Cathedral of Florence.

In issuing this second treatise on Crayon Portraiture, Liquid Water Colors and French Crystals, for the use of photographers and amateur artists, I do so with the hope and assurance that all the requirements in the way of instruction for making crayon portraits on photographic enlargements and for finishing photographs in color will be fully met. To these I have added complete instructions for free-hand crayons. This book embodies the results of a studio experience of twenty-four years spent in practical work, in teaching, and in overcoming the everyday difficulties encountered, not alone in my own work, but in that of my pupils as well. Hence the book has been prepared with special reference to the needs of the student. It presents a brief course of precepts, and requires on the part of the pupil only perseverance in order that he may achieve excellence. The mechanical principles are few, and have been laid down in a few words; and, as nearly all students have felt, in the earlier period of their art work, the necessity of some general rules to guide them in the composition and arrangement of color, I have given, without entering into any profound discussion of the subject, a few of its practical precepts, which, it is hoped, will prove helpful. While this book does not treat of art in a very broad way, yet I am convinced that those who follow its teachings will, through the work they accomplish, be soon led to a higher appreciation of art. Although this kind of work does not create, yet who will say that it will not have accomplished much if it shall prove to be the first step that shall lead some student to devote his or her life to the sacred calling of art? It has been said that artists rarely, if ever, write on art, because they have the impression that the public is too ill-informed to understand them—that is, to understand their ordinarily somewhat technical method of expression. If, therefore, in the following pages I may sometimes seem to take more space and time for an explanation than appears necessary, I hope the student will overlook it, as I seek to be thoroughly understood. My hope with reference to this work is that it may prove of actual value to the earnest student in helping him reach the excellence which is the common aim of all true artists. ? ?J. A. Barhydt. About Author: To many who know nothing about the art of crayon portraiture, the mastery of it not only seems very difficult, but almost unattainable. In fact, any work of art of whatever description, which in its execution is beyond the knowledge or comprehension of the spectator, is to him a thing of almost supernatural character. Of course, this is more decided when the subject portrayed carries our thoughts beyond the realms of visible things. But the making of crayon portraits is not within the reach alone of the trained artist who follows it as a profession. I claim that any one who can learn to write can learn to draw, and that any one who can learn to draw can learn to make crayon portraits. Making them over a photograph, that is, an enlargement, is a comparatively simple matter, as it does not require as much knowledge of drawing as do free-hand crayons. But you must not suppose that, because the photographic enlargement gives you the drawing in line and an indistinct impression of the form in light and shade, you are not required to draw at all in making a crayon portrait over such an enlargement. Some knowledge of drawing is necessary, though not a perfect knowledge. Many people err in supposing that only the exceptionally skilled can produce the human features in life-like form upon the crayon paper. While recognizing great differences in natural aptitude for drawing in different persons, just as those who use the pen differ widely in their skill, some being able to write with almost mechanical perfection of form, I still hold that any one who is able to draw at all can succeed in producing creditable crayons.. J. A. Barhydt.

Exila?i este singura pies? scris? de Joyce, unde ??i face manifest?, prin regulile speciei, predilec?ia pentru m??tile puse fiec?rui personaj. Citit? ca o trecere ?n ordine cronologic? de la Portret al artistului ?n tinere?e la Ulise, piesa con?ine m?rci clare ale obsesiilor scriitorului ?i urme vizibile ale experien?ei omului James Joyce. Rela?iile de dragoste, parentale sau de prietenie sunt cele care dezechilibreaz? personajele, exilul temporar ?n Italia fiind doar o alt? form? a ?nstr?in?rii din Irlanda natal?.

Rejtély, amelyet másfél száz éve próbálnak írók, irodalomt?rténészek, színházi szakemberek, esztéták, filozófusok megfejteni. Mese? ?rgirus királyfi és Tündér Ilona csodásan valószer?tlen t?rténete számtalan változatban létezik a magyar népmesekincsben, s olasz k?zvetít? forrásokon át g?r?g, s?t egyiptomi gy?kerekig nyúlik vissza az aranyalmát term? fa s a két szerelmes t?rténete. Szerelmi románc? Nem fontos a kor, a táj, a t?rténelmi háttér, csak az érzelmeiben egymásba gabalyodott két ember – itt és most: Csongor és Tünde – lángolása, viharzása, minden eléjük tornyosuló akadályt leromboló akarása, szerelmi szárnyalása. Színdarab? Karakteres, jó szerepek – ?rd?g?k, boszorkányok, b?lcsek, ledérek – forgataga zegzugos cselekmény, váratlan fordulatok, lehet?ség mindenféle színpadi csoda semmi nem korlátozva megvalósítására: sok alakra bomló, egy személybe olvadó boszorkány, leveg?ben r?pk?d?, láthatatlanná váló ?rd?gfiak, f?ld mélyér?l szemünk láttára kiemelked?, fényárban úszó tündérpalota. Minden pillanatban tátva maradhat a szánk. Filozófiai traktátus? ?letutak: Kalmáré a kincs, Fejedelemé a hatalom, Tudósé a b?lcsesség; Csongoré a szerelem. A kincs elpereg, a hatalom elkopik, a tudás semmivé porlad. A szerelem ?r?k. Drámai k?ltemény? ?jfélt?l éjfélig élünk: hajnalodik, felragyog az ég, dél van, alkonyodik, beesteledik, már f?lénk borul az éjszaka. Reményekkel telten, harcra készen kezdjük hajnalban, küszk?dünk reggel, boldogok vagyunk délben, szorongunk alkonyatkor, s?tétedéskor belenyugszunk az elmúlásba. De másnap újra f?lkel a nap. V?r?smarty Mihály 1830-ban fejezte be m?vét, a cím alá azt írta: színjáték ?t felvonásban. Már csak boldogan sajgó, rejtve rejtett szomorú emlék szívében reménytelen szerelme, Perczel Etelka. Mindennapi életében legf?képpen arra büszke, hogy sok kínnal keletkezett nagy m?vét, a Zalán futását a várva várt nemzeti eposzként ünneplik. Tagja az éppen szület? Magyar Tudományos Akadémiának, a legismertebb, legfontosabb szépirodalmi és m?vészeti lapok ?dolgozótársa”, szívét melenget? jóérzés: Széchenyi István a barátja. Igaz, a pénztárcája t?bbnyire lapos, gyakran kínosan lapos, de ismert és népszer? ember. Harminc éves. Férfi. Kincse nincs, hatalomra nem vágyik, a tudásról azt gondolja: valójában senki nem tudja, mennyit ér s mire jó. De Csongor boldog, amikor megpillantja Tündét, boldog, amikor át?leli, boldog, amikor elveszíti, mert hiszi, tudja: nem ?r?kre veszítette el. Küzd, harcol, verekszik: keresi a boldogságot. S boldog, amikor embert próbáló kalandok után végre megtalálja Tündét, s f?ldi létükben ?r?kre ?sszeforrnak. Csongor és Tünde számára a szerelem a kincs, a hatalom, a tudás. El nem veszíthet? kincs, ?r?kre er?t adó hatalom, b?lcsességgé párlódott tudás. ?gy lesznek halandók halhatatlanok. ?s másnap újra f?lkel a nap.

sszevissza csereberéldik egy ikerpár, lóvátesznek egy felfuvalkodott trtett, tmérdek móka, dal, vidámság szvi át két, nagy nehezen egymásra találó szerelmespár trténetét. Oly' darab ez, amint a kznség szeret, kíván, óhajt – ami nektek kell”, mondta Szász Károly errl a vígjátékról, amelynek már a címe is jókedvre derít.

A Hamlet (1601), talán legismertebb, legt?bbet játszott m?ve Shakespeare-nek. K?zéppontjában az élet kínálta, s mindenkiben f?lmerül? kérdés áll: "Lenni vagy - nem lenni?", és ha lenni - hogyan? Mi az emberi cselekvés végs? határa a vélt vagy valós hiba, netán b?n helyrehozatalához? Egyáltalán van-e igazi létezés, s ha van, az mennyire lehet veszélyes a létez?re? Vívódó, t?preng? alkotás a dráma, miként a f?szerepl? maga. Hamlet késleltetett bosszúját hosszas ?nmarcangoló kérdéselvetések, bizonyságkéresésék el?zik meg. Végül igazságot szolgáltat, de ? is belepusztul. T?rni vagy ellenszegülni? A reneszánsz ember dilemmája ?r?kérvény?! Mert a cselekvés erk?lcsileg legvitathatóbb pontja az emberi élet kioltása. Van-e joga valakinek - ha oka van is - ?lni? K?vetkezmények nélkül semmi sem vállalható, kül?n?sen nem a pusztítás. De van-e joga az embernek vélt vagy valós igaza tudatában nem cselekedni, nem vállalni a tett kockázatát? Mennyire tartozunk felel?sséggel a külvilág és saját lelkiismeretünk el?tt? Hamlet tettével válaszol a kérdésekre, ám az egész dráma nem ad egyértelm? feleletet. Nem is adhat. Remekm?vek; géniuszok és a természet sajátossága a talányosság... Nem beszélve arról, hogy a mindennapok kisebb-nagyobb d?ntéseit mindenkinek magának kell meghoznia.

„Într-o pres? care nu prea mai pune pre? pe reportaje, Liliana Nicolae persevereaz? cu inteligen?? ?i har. La radio ?i în Dilema veche, subiectele ?i cuvintele ei bine m?surate reconstituie lumea din frînturi, în toat? normalitatea ei. Ascultate sau citite, reportajele sale ne pun pe gînduri în fa?a Vie?ii pe care, gr?bi?i, uit?m uneori s-o contempl?m ori s-o în?elegem.“ – Mircea Vasilescu (Dilema veche)

A meg?zvegyült Szilvai professzornak az a terve, hogy a gyámsága alá tartozó unoka?ccséhez feleségül adja titokban nevelt gyámleányát, Mariskát. A fiú k?zben a professzor tudta nélkül Liliomfi néven vándorszínésznek áll, és meghódítja Mariska szívét. A professzor ellenzi a házasságot, éppen attól a férfit?l félti a lányt, akihez egyébként feleségül szeretné adni. Liliomfi pedig azt hiszi, hogy a nagybátyja hitvesének akarja Mariskát. A h? barát és színésztárs, Szellemfi segít Szilvai megtévesztésében, Liliomfinak adva ki magát. Egy másik - társadalmi kül?nbségek miatti - reménytelennek látszó szerelem (Gyuri, a pincér és Erzsi, a gazdag Kányai fogadós uram lánya) t?rténete ?sszefonódik Liliomfi és Mariska sorsával.

The Divine Comedy

A Midsummer Night's Dream

Perfect Nemesis: A Play

Songs of the Spirit: Hitherto Unpublished Poems and a Few Old Favorites

The Gill People of Outerborough Queens: A Radio Play

The Arbor: A Play in Seven Scenes

Peter Lely: 55 Drawings ＆ Studies

Reynolds: 55 Drawings ＆ Studies

Mother of All Machines

Addie ＆ Me: Soliloquies and Duets for Young Actors

Shred on Your Guitar Like a Demi-God

My Artworks And Thoughts

Letters of Capitulation